Krausz Dominika

Nem kötelességből írok, a tollamnak szüksége van valamire, ami megihleti. Sosem tudtam úgy alkotni, mintha ez egy megoldandó feladat lenne. Tizenkét évig versenytáncoltam, úgy tartják a nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá. Ezt a szenvedélyt mára az írás jelenti számomra, ez az én "váram", ahová ha kell elmenekülhetek és úgy érzem adhatok magamból valamit másoknak. A célom, hogy amikor olvassák a bejegyzéseimet, érezzék magukat jól az emberek egy olyan helyen a világban, ahol értékre lelhetnek. Függetlenül attól, hogy öröm vagy csalódás van a lelkükben, találjanak a soraim közt valamit ami hasznos lehet számukra bármilyen élethelyzetben.





Engedj el!

Már nem fog fájni, ha meglátlak az utcán. Többé már nem érzem a keserű gyomorszorító érzést mert nem lesz bennem a görcs, sem pedig a félelem hogy elvesztettelek. Mert már tudom, hogy nyertes vagyok. Egy igazi harcos, aki leküzdötte a szerelmet, megbírkózott az elengedéseddel és többet már a tollamból sem írlak ki.

olvass tovább

Érzelmi rabság

Mikor látod be, hogy vége? Miért játszod velem és közben önmagaddal ezt a régen elvesztett csatát? Vívod ezt a kínt, harcolsz magaddal ellenem közben csak észre kéne venned és elfogadnod, hogy a részed lettem. Már késő a “ha” meg a “majd”. Tényleg nem látod? Nincs már útja a kapcsolatunknak. Azt hiszed nekem nem fáj? – gondold azt.

olvass tovább

Észszerű szívdobbanás

A legjobb módja, annak hogy valakit félrevezess, ha álarcot viselsz. Ezek az álarcok igazából átmeneti megoldások arra, hogy távol tarts magadtól embereket. Vajon mi történik az álarc mögött? A legnagyobb probléma, ha az ember képtelen felismerni, hogy ki az akiért érdemes lett volna, ha csak egy kis időre is önmagadnak lenni.

olvass tovább

Hozzám tartozol

Nem tudom hányszor eshet szét két ember élete, ahogy azt sem, hogy velünk hányszor történt már meg. Minden egyes alkalommal valami új dolgot kell kibogozni, mindig egyre több por marad az elégetett pillanatokból és nekünk most itt a jelenben is küzdeni kell. Hol egymással, hol egymásért. Vannak átmeneti és változó dolgok az életben. Az évek során kiderült, hogy bármekkora a baj, mi nem tudunk máshogy lenni. Sokszor próbáltuk más úton, vagy máshol keresni azt amit mi tudunk egymásról. De a végén mindig valaki keresett, összefutott vagy egyszerűen megjelent.

olvass tovább

Kevés a szó

Nehéz úgy írni valamiről, hogy csak az egyik oldalát látod. Nem tudsz az érzésről, hogy milyen ez a fajta várakozás, hogy milyen két szív dobogása. Milyen az a kilenc hónap, hogy izgat a találkozás.

olvass tovább

Én leszek a Hold, Te a Nap

Mindig gondolok rád, mint egy állandó tényezőre az életemben. Olyanná letté, mint a reggeli kávém. Mikor valami oknál fogva nem iszom meg reggel, én akkor is tudom, hogy majd később vagy holnap bepótolom. Egyszerűen holnap reggel újra megpróbálom.

olvass tovább

Lépések, amiket egyedül kell megtenned

Vannak azok a fajta találkozások, amiket nem felejtünk el. Hol azért, mert sok örömöt kaptunk, hol azért mert a fájdalom, amit okoztak erősebbé tett minket. De a végeredmény ugyanaz. Egyedül te vagy a felelős azért, hogy mit és hogyan csinálsz az életedben.

olvass tovább

Ráérünk?

Azon gondolkodtam mi az, ami annyira más lett. Hogy mit hiányolunk a legjobban? Nyilván a legkielégítőbb és evidensebb válasz a: mindent. Mi van akkor, ha igazából az apróságokat nagyítjuk fel? Hogy nem járhatunk most plázákba, hogy nem tudunk elmenni szoláriumba vagy éppen kicserélni amit vettünk és mégsem tetszik.

olvass tovább

Mintha várnálak…

Van a lelkünk meg a sok érzésünk és egyszer csak ezek a dolgok is változni kezdenek. Legyen szó fejlődésről ami pozitív vagy falak építéséről egy negatív érzelmi hullám hatására. Ezek a falak épülnek a veszekedésekből, a bántó szavakból és a sok tiszteletlen viselkedésből. Ezek a falak olyanok, amiket egyszer húznak fel két ember között, mert törékeny anyagból van csak úgy mint mi magunk.

olvass tovább

A világnak dolga van velünk

Fel volt készülve a világ. 2012. december 21-én történt volna… amikor a nagy tudósok a világvégét jósoltak. Én tisztán emlékszem, anyukám azt mondta aznap ne menjek iskolába. Jól kinevettem, mert én nem hittem benne. Mert féltett engem, aztán egy jót kacagtunk az egészen, persze csak utólag. Anya mindig azt mondta csak akkor fogom megérteni, hogy ő mit érez, ha majd lesz nekem is gyerekem. Én most őt féltem, meg a családomat. Talán hasonló ez az érzés. Nos, most ugyanez történik,mint 2012-ben. Csak az emberek tényleg meghalnak és mi ezen nem nevetünk. Nincs világvége, de könnyen lehet.

olvass tovább