Fel volt készülve a világ. 2012. december 21-én történt volna… amikor a nagy tudósok a világvégét jósoltak. Én tisztán emlékszem, anyukám azt mondta aznap ne menjek iskolába. Jól kinevettem, mert én nem hittem benne. Mert féltett engem, aztán egy jót kacagtunk az egészen, persze csak utólag. Anya mindig azt mondta csak akkor fogom megérteni, hogy ő mit érez, ha majd lesz nekem is gyerekem. Én most őt féltem, meg a családomat. Talán hasonló ez az érzés. Nos, most ugyanez történik,mint 2012-ben. Csak az emberek tényleg meghalnak és mi ezen nem nevetünk. Nincs világvége, de könnyen lehet.

Senki nem tudja, hogy kitől kérdezzen, hogy hogyan kérdezzen mert a válaszoktól is félünk. Még ha tudná is bárki azt, hogy mi lesz velünk holnap, talán félnénk is megkérdezni.  Érzi mindenki, hogy valami megváltozott, hogy a világ csendesebb és halkan ékelődik be a változás mindenki életébe. Ezt nem tudtuk, erre nem voltunk felkészülve, mert erre nem is lehet.

Ilyenkor az emberek nem a fertőzéstől félnek, hanem a haláltól. Attól félünk, hogy ne kelljen búcsúznunk, mert tudjuk, hogy ez egyszer megtörténik, de nem akarunk ilyen áron távozni. Valahogy úgy képzelem el ezt az érzést, mintha egy kapaszkodón múlna az életünk, hogy mennyire erősen szorítjuk most nem számít. A lényeg, hogy néha nehéz, hogy fojtogat, hogy felhörög a torkunkon, hogy nem szívesen gondolunk rá, hogy velünk nem történhet ilyen rossz. Nem a vírustól kell félnünk, hanem arra kell összpontosítanunk, amink van. Egymásra! A mostani helyzetben megmutatja az élet, hogy mennyire számít a másik, hogy a halál nem is olyan rémisztő mint az, hogy hirtelen is jöhet, hogy szenvedhetünk, hogy láthatjuk a szeretteinket nehéz órákon át küzdeni.

Akit ennek a gondolata nem rémiszt, az fél a megélhetéstől, a napi rutinjától, attól, hogy az élete valamilyen végletes fordulatot vesz. Olyat, amit ő nem akart, ami nem neki kedvez. Mi mind azt féltjük, ami számunkra a legfontosabb. Igen, van akit nem az szomorít el, hogy nem találkozhat a nagyszüleivel, hogy nehezen viseli az érintés hiányát. Egyszerűen van akinek a saját élete az első. Például a munkája a legfontosabb, a mindennapi életmódja, a barátai, hogy utazhasson és stb. Most a világ megmérettet, most nem enged a mi igényeinknek, most elveszi a legfontosabb dolgokat tőlünk. Kérdés, hogy meddig? Persze, van még rengeteg másik kérdés is, mint például a hogyan és miből és mikor. Ezekre nem tudom a választ.

Hiszem, hogy amin keresztülmegyünk nem csak a rosszat jelenti.  A helyzet megtanít minket újra hinni és bebizonyítja ,hogy számíthatunk egymásra. Most a világnak dolga van velünk, amit a mi feladatunk könnyebbé tenni és a kötelességünk felelősséget vállalni magunk és embertársaink iránt! Ez nincs megírva sehol, ezt anélkül kell tennünk, hogy valaki megmondaná! Várom, hogy valaki azt mondja vége, hogy megölelhessem a nagymamámat, hogy találkozzak a barátaimmal, hogy elmenjek dolgozni és érezzem újra, hogy van dolgom a világban. Ez a helyzet megmutatja, hogy milyen fontos értékelnünk mindazt ami számunkra természetes, hogy megtanuljuk milyen erős kapcsolataink vannak, hogy mennyire szerencsések vagyunk, mert bármikor elhagyhatjuk az otthonunkat. Nem vagyunk normál esetben bezárva, tehetősek vagyunk, bármit megtehetünk az életünkben. Mert szabadok vagyunk, mert nincs semmi és senki ami korlátozna minket abban, amit tenni akarunk. Most pedig találkoznunk kell önmagunkkal, sokkal többet mint a hétköznapokban, amikor mások is szerepet kapnak az életükben. Most magunk vagyunk és várjuk, hogy valaki azt mondja vége.

• életszemlélet érzések koronavírus remény világjárvány

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!