Egy fikciós történetben mi most együtt fekszünk valahol, igazából nem is írnék mert már hajnali 3 óra körül járunk és Te úgy sem engednéd, hogy ilyen sokáig fent maradjak. Vagy csak szimplán veled lennék eltelve. Már a gondolata annak, hogy belegondolok, úgy aludnánk mint ahogy mindig vágytam, ringatnál a karjaidban, abban a finomra hangolt két karodban, olyan lágyan mint mindig.

Én meg sem rezzennék, még akkor se, ha egy kényelmetlen pózban találnám magam, mert jó lenne, hogy ringok veled, neked, melletted. Úgy aludnánk el, mintha minden nap az lenne az első. Emlékszel?

Amikor először mellettem aludtál el, nem volt sem kétely se gátlás a légzésedben, mert tudtad, hogy a lehető legjobb helyen vagy. Akkor ott megállt a világ és benne mi is, mert csodára leltünk. Selyem voltál a nyakamba, olyan tiszta illatú és fényű ajándék, amire sokáig vártam. Mindig viseltelek, amíg csak lehetett. A kedvencem voltál. Ünnepnapokon kétszer is körbe tekertelek magamon.

Kicsit minden éjjel együtt, az lenne az igazi. Ha nem kellene azt gondolni, egyszer is úgy kelek majd, hogy nem a te szempárod öleli az én tekintetem és nem lehelsz rám derűt a fényedből, mert úgy kellesz mint maga a nap reggel. 

Ma rossz napom volt, mert nem jártál felém, te az én napom. Kissé megsemmisültem ebben a hétfői borús nyárban, mint amikor emlékeztetni kell a gyerekeket arra, hogy várja őt rengeteg játék otthon, nem lehet minden nap játékboltba menni és mindig csak venni és vinni haza. Na ilyenkor veti magát a gyermek a földre és toporzékol, na ma, ma én belül kicsit hisztis voltam. 
De volt azért jó is itt. Mert tudom, hogy akkor is van bennem egy részed ha amúgy mostantól hetekig csak esne az eső, ha ki sem sütnél, akkor is itt lennél.

Annyiszor jár a fejemben, a sok szép reggel. Amikor én vagy te reggelit készítünk, ahogy táncolunk valami képtelenség szövegkörnyezetű dalra, aminek te nem tudod a szövegét. Hogy is tudnád, hisz új minden. 
Itt van bennem milyen sokat nevetnék még, még ugyanazokon a vicceken is. De csak megmosolyognám, mert jó mert te mondod és ha századszor sütnéd el én akkor is csodálkoznék rajta. Mindig hagynám, hogy legyek neked meglepetés, ahogy te volnál itt minden nap én nekem. 

Egy párhuzamos univerzumban, most abból élünk, hogy vagyunk egymásnak, hogy az öleléseink hosszúak és kimeríthetetlen tartományok forrnak egybe. Már meztelenek lennénk és csak mi tudnánk, hova lett az a sok kacat, mint a komolyság és a félelem, mert csak a bizalom takarná a testem és Te a nagyon szép kezeid. 
A kéz fontos, mert az elárul egy embert. Mindig azt mondom, mutasd a kezeidet és a fogaidat, megmondom ki vagy. 
Ugyanitt azért a pompás férfi orrokat is meg kell jegyeznem, mert a férfinek kapaszkodó van az arca közepén és attól nagyon szép egy férfi, hogy van neki orra. De ez az én gondolatom, ha szerinted nem fontos ez, elfogadom, de ha egy kicsit mindenkit megnézel az orra irányából, tudni fogod, érteni miről beszélek. 
Karakter, az meg tényleg keveseknek adatik meg.
Amikor ezt neked mondom, te csak ülsz és mosolyogsz, majd észre veszem, hogy a csók amit neked címeztem nyomot hagyott a bal orcádon. Olyan szép, most még szebb így az orrod. 

• együttélés Krausz Dominika lélektárs párkapcsolat rózsaszín köd szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!