Mindenkinek azt kellene csinálnia, amitől boldog. Ha mernénk boldogok lenni akkor vagy így vagy úgy sikerülne. Mert az élet csodás. Minden pillanata amiben hiszünk, hogy szép lehet. Imádni kell az apró semmiségeket, hogy van akire számíthatsz. Minden napot imádni kell, amiben érezzük, hogy önmagunk vagyunk.

Félünk, hogy a változás majd tartogat valami nagy váratlant. Nem tudjuk mire számíthatunk, ezért sokszor nem teszünk semmit. Olyan dolgokon kesergünk, amiken csak mi tudunk változtatni és várjuk közben, hogy valaki megoldja helyettünk a problémát. Az igazság az, hogy senki nem fogja, de mi várjuk, hogy vége legyen vagy azt hogy elkezdődjön. Mindig csak várunk, közben pedig nem látjuk be, hogy a saját időnket szándékosan raboljuk. Azzal, hogy önzők vagyunk, hogy nem látunk valóságot, mert ránk aggattak egy képet, egy olyan keretben amibe nem is illünk bele. De erőltetjük, míg egyszer csak a belátás helyet talál magának és jó esetben hagyjuk is érvényesülni. Szemellenzőket viselünk, hogy elviselhetőbbek legyenek a mindennapok, amikben Élni kellene, nem azon keseregni amit nem tudunk vagy nem kell megváltoztatnunk.

Sokáig fájt valami, mert nem tudtam mit tegyek. Volt, hogy annyira el voltam keseredve hogy nem akartam ébren lenni, közben mégsem bírtam elaludni. Nyomott a gondolata annak, hogy kinőttünk valamiből, ami régen olyan jól szolgált minket. Hogy egyszerre a minden a nagy semmi lett és ezzel kell valamit kezdenem. Azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, hogy a szívem meghasad.  Az elengedéstől, attól rettegtem, hogy mit kezdjek a dolgaimmal. Hová teszem a sok közös emlékünket, hogy mivé leszünk ha te és én nem mi leszünk. De tudtam, hogy nem maradhat ez így örökké. Hogy most nekem kell annyira önzőnek lennem, hogy egyszer eldöntsék valamit az életben, úgy ahogy soha azelőtt. 

Szóval kerestem egy tágas és üres helyet, valahol jó mélyen ahol nem láthatja senki. Ahol ha üvöltene ez a sok mindent, akkor se hallaná senki. Utolsó útjára indítottam mindent, amit rólunk gondoltam és amit már nem akarok a jelenbe. Mert nem tesz boldoggá, már nem szolgál engem. Már csak ott mélyen van helye mindennek, már a gondolat sem maradt itt bennem mert rossz lett. A végére elfelejtettem milyen nevetni, hogy milyenek az ízek, mert olyan nagyon szerettem a jó ízét mindennek. Az életnek, amiben vannak ilyen megválaszolatlan és visszafordíthatatlan pillanatok. Talán jobban fájt, hogy nem vettem tudomást róla, hogy még akkor is leakartam tuszkolni a torkomon amit nem lehet, amikor egyáltalán nem volt benne már semmi amit kívánnék. Volt, hogy azt hittem majd ha újra próbálom még jobb lehet. A végére pedig csak annyi történt, hogy egyszerűen nem éreztem se keserűt se édest

• elengedés érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!