Nem pazarlom az időmet tovább
Az idő, amit mindannyian természetesnek veszünk. Az én saját időm, amit szétosztottam oly sok alkalommal. Feleslegesen...
Leszámoltam azzal, hogy az időmet másoknak adjam. Hogy úgy adjam másoknak, hogy nem értékelik. Hogy természetesnek veszik a jelenlétemet. Leszámoltam azzal, hogy azoknak adjak magamból, akik nem akarják tudni az érzéseimet. Akik csak akkor akarnak jelen lenni, amikor jól vagyok. Akkor akarnak jelen lenni, amikor nekik kényelmes.
Akik nem kíváncsiak arra, hogy milyen az egészem, mert elég nekik egy darab belőlem. Hiszen annyi számukra pont elég. Amolyan nem túl sok és nem is kevés alapon. Mert az egész már teher lenne számukra. Ott már bele kellene állni. Ott már kellene a vállalás. Törődni kéne, figyelni kéne, szeretet kéne...
Az idő véges, és nem akarom szétmorzsolni apró darabokra a bennem lévő értékeket pusztán azért, hogy nekik jó legyen. Miért keressük azon emberek társaságát, miért követeljük olyanok figyelmét, akik nem önmaguktól adják azt nekünk? Az élet sokadszorra is elénk tartja a tükröt, hogy meglássuk, akiknek számítunk, azok ki fogják rakni a puzzle darabkáiból az egészet. Ők azok, akik akkor is maradni akarnak, amikor mások már rég elmentek. Ők azok, akik miatt egy napon tudni fogjuk, mégis megérte. Megérte önmagunknak lenni.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez