Nemrég egy kedves barátom küldött nekem egy üzenetet, amelyben megkérdezte, ha meghívhatnék bárkit vacsorára, legyen az élő, vagy már elhunyt, kik lennének azok emberek? Gondolkodás nélkül visszaírtam neki, hogy az Édesanyám szülei, az én Nagyszüleim, akik már sajnos nem élnek, és akik nagyon hiányoznak…

Majd megkérdezte, hogy mit kérdeznék tőlük? Mit mondanék nekik? Ekkor egy percre könnyes lett a szemem, majd becsuktam egy kicsit, és elképzeltem, ahogy kopogtatnak az ajtón, rohanok kinyitni, és ott állnak ők. Az én imádott, drága nagyszüleim. Semmi kérdezés, semmi szó nélkül, a nyakukba ugrottam, és csak öleltem őket jó szorosan, magamba szívva az illatukat, majd könnyes szemmel nagy nehezen elengedtem őket, de csak annyira míg behívtam őket, és segítettem leülni nekik az asztalhoz. Nehezen ment már nekik. Láttam az arcukon a fáradtságot, de egyben a nyugodtságot is. Így megnyugodtam én is, hogy talán mégsem olyan rossz odafent nekik. De még nem mertem rákérdezni. Csak álltam ott mellettük, néztem őket, miközben ültek egymás mellett szorosan fogva egymás kezét. Éreztem, hogy kifog törni belőlem a zokogás, és amint kimondtam magamban, már meg is történt, nem volt időm elfordulni sem tőlük. Rám néztek, és csak annyit mondtak, „semmi baj kislányom, mi is nagyon szeretünk!”. Nyomtam egy hatalmas nagy puszit mindkettő orcájára, majd leültem melléjük, hogy elkezdhessük a vacsorát. 

Photo by nazarethman / GettyImages

Húslevest csináltam, ahogy a Magdus tanította Anyunak, majd ő nekem. Igaz ez nem olyan sárga lett, mint annak idején, de hát nem is házi tyúkból volt sajnos. Sütöttem ki rántott húst, krumplipürével, és csalamádéval. Amíg ettünk nem szóltunk egy szót sem, csak élveztük egymás társaságát, majd miután befejeztük, rám néztek, és csak ennyit mondtak „nagyon finom lett, köszönjük szépen, nagyon büszkék vagyunk rád kislányom”. Alig bírtam ki, hogy ne sírjak megint, így inkább gyorsan megköszöntem, és felálltam, hogy elpakoljak. De ekkor nagymamám megfogta a kezem, és visszaültetett, hogy hova ez a nagy sietség, hiszen a desszert még hátra van. Én meg csak néztem nagyokat, szégyenkezve, hiszen tudtam nem sütöttem semmit. Az az egy, ami sajnos nem lett az erősségem. Így odafordultam, és csak annyit tudtam lehajtott fejjel mondani, „az nincs Magdus, mert sütni nem igazán tudok”

Hangos kacagásban törve ki mindkettő, Papó közölte kedvesen, „tudjuk kislányom, látjuk odafentről, de ne aggódj, nagyanyád mindenről gondoskodott” Nem értettem mire gondol pontosan, addig a pontig, amíg Nagyim elő nem vette a szatyorból a dobozt. Hozzáteszem ezt előtte észre sem vettem, hogy nála volt. Levette a tetejét, és amikor megláttam mi van benne, nem hittem a szememnek. Magdus almás pitéi, és kókusz kockái ültek a dobozban arra várva, hogy mindet felfaljam. De én csak arra tudtam gondolni, nem akarom őket megenni, beakarom őket csomagolni, jó mélyre eltenni őket a hűtőben.  

Majd végül elfogyott minden, elpakoltam, és elővettem egy könyvet. Azt a könyvet, amiben csak fotók voltak. A babakoromról, a gyerekkoromról, amikor náluk töltöttem a nyarat. Órákon át csak idéztük fel a szebbnél szebb emlékeket, a közös sütés, főzéseket a Nagyival,  jókat nevettünk, milyen butaságokat is csináltam, amitől a Nagyinak égnek állt a haja, vagy, hogy lett a Papó minden csínytevésemnél a bajtársam, borsot törve ezzel a Nagyi orra alá. De eszünkbe jutott, milyen szép is volt, amikor esténként közöttük fekve, az utolsó mese után, nagy sóhajok közepette álomra hajtottam a fejem.

Majd egyszer csak eljött a búcsú ideje. Nem akarta egyikünk se, hogy megtörténjen, de nem tehettünk mást. Mielőtt azonban elértünk volna az ajtóhoz, félve, de feltettem nekik a kérdést. „Boldogok vagytok odafent, Laci bátyja is jól van?” Majd a Papó azt mondta, „igen kislányom, nyugodj meg minden a lehető legjobban alakul, mindenki jól van, csodaszép helyen vagyunk, ahonnan látunk téged, és Anyáékat. De sokszor elszomorodunk, amikor sírni látunk. Ne sírj, és ne legyél szomorú, az igaz boldogság rád fog találni. Mi pedig addig is vigyázni fogunk rád, és Anyuékra. Büszkék vagyunk rád, úgyhogy ne add fel.”

Ekkor hatalmas zokogás közepette megöleltem őket, megpusziltam könnyes arcukat, majd a fülükbe súgtam, mennyire nagyon hiányoznak, és mennyire nagyon szeretem őket. Mindeközben éreztem, hogy itt az idő, már menniük kell, és mire kinyitottam a szemem, nem voltak ott. Tudom ez csak a képzeletem műve volt, mi lenne, ha alapon…de az viszont biztos, hogy a legszebb karácsonyi ajándékot kapnám, ha még egyszer utoljára együtt ülhetnék velük egy asztalnál…

• emlékek karácsony nagyszülők

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!