Egy kataklizma becsapódik az életünkbe, és onnantól kezdve más szemmel tekintünk az emberekre. Vagy mindenkiben keressük a jót, és az értékeket, és elkezdünk hinni abban, hogy mindenkiben ott lapul a jó, mint alapvető emberi tulajdonság. Vagy rettegve kémleljük, hogy ki az, aki a valós arcát emeli felénk, és ki az, aki álarc mögül kémleli a világunkban zajló eseményeket.

Egy álarcos bál résztvevői vagyunk. Elbizonytalanodunk az emberi kapcsolatainkban, olykor megkérdőjelezve hallgatjuk a szavakat, figyeljük a gesztusokat. Próbálunk egy szűrőt felállítani a lelkünk kapujába, amely felfogja a bántó organizmusokat.

Egy kis emberismeret soha nem árt. Az emberismeret egy bölcsesség, amelyet tapasztalatok egész sora épít fel. Hosszú idő után rutinból felismerjük, hogy ki az, aki valóban félt, aggódik értünk, akinek a szavai mögött nem húzódnak érdekek, irigység, rosszindulat. De ezt a bölcsességet évtizedek alatt szerezhetjük meg, megjárva addigra a csalódások színes skáláját.

Abszolút hiszek abban, hogy az ember eredendően jó. És mindenkiben keresem ezt a jóságot, megannyi földre huppanós fordulat után is. Naivitás volna? Voltaképpen nevezhetjük annak. Mert bizony trükkös álarcokkal is érkeznek férfiak és nők az életünkbe. A legszebb álarc mögött olykor riasztó alak áll, de bizony a legfeslettebb maszk mögött, igaz kincsre lelhetünk. Élénk színparádés, jóságos arcú férfi nyújtja felém a kezét, hogy a tömegbe húzzon, hogy én is élvezzem a bált, a zenét, az ízeket, a fergeteges mulatság minden részét. De hiába hat minden érzékszervemre pezsdítően a vigalom, mégis fanyarság vonja be a szívemet. És aztán egy szédületes pörgés, egy botlás, és ott hever a felcsiszolt táncparketten az álarc. És felveszem a földről, magammal viszem, hogy megvizsgáljam, valóban csak egy illúziót tápláltam, egy hamis álmot éltettem. És a valós kép, olyan riasztó, olyan kétségbeejtő. Miért nem veszem észre időben, hogy a legszebb értékeket nem lehet álarccal felölteni, és nincs álarc, amely mindezeket el tudná fedni?

Én is magamra öltöttem egy álarcot. Eljátszottam a megközelíthetetlent. Végül ledobtam ezt a nehéz és fullasztó maszkot. Felesleges volt mögé bújnom, mert aki igazán ismert, vagy aki igazán meg akart ismerni, az átlátott ezen a hidegszínű festett arcon.

Vannak kisebb játékaink, amelyhez nélkülözhetetlen magunkra rántani egy-egy műarcot. Mert nem engedhetjük meg bizonyos élethelyzetekben, hogy furcsa alakok olvassanak a lelkünk apró betűs részeiben.

• álarc emberek érzések önkép

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!