Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy neked is óriási a fájdalmad. Ahogyan én neked, úgy te is a szemembe mondtad. Ketten együtt, elkezdtük a terápiát, megkezdtük a gyógyulást – ezzel pedig életembe engedtem a fájdalmat.

Táncolt a szívemben, nyomta a mellkasom, gyötört álmomban, és megsiratott reggel, hiába ébredtem boldogan. Megváltoztatott. De nem mindig érzi az ember bőrén a változást, néha fullasztó, hogy olyan láthatatlan a másság. Mintha minden, amit olyan kínkeservesen tettünk és elértünk, teljesen hiábavaló volna, mintha hiába kapaszkodtunk volna egymás karjába.

Nem értettem, hogy miért kerültél az életembe, hogy tulajdonképpen mi lehet az a nagyon sürgető okod, amire csak én lehetek a megoldásod. Miért lépünk egymás nyomópontjára, miért könyökölsz folyton az oldalamba, és mégis, miért látlak csodásnak, miért van az, hogy mindezért a szívemben csak hálát találok, és te érted hálás vagyok? Nem értettem, miért sétálsz az álmaimban, miért kell minden reggel kimerülten ébrednem, és a tükörbe nézve, egy meggyötört lelket kémlelnem. Hiszen érthetetlen, hogy ez a sok sérelem hogyan tehetne jót nekem, hogyan szolgálhatná az én érdekem. Mondjam, hogy nem véletlen, és az egész nem reménytelen, illetve érthetetlen?

Mert én úgy érzem, hogy okkal kísértesz, okkal tartalak még mindig az életemben. Megtestesítettél valakit ideig-óráig, engedted, hogy lássalak és megértselek. Elkezdtem kibontani a csomagodat, rájöttem, hogyan legyek megoldás a gondjaidra, hogyan legyek szerethető és éltető a számodra. De többé már nem ez a szerepem, mert magammal kell szembenéznem. Segítettél abban, hogy meglássam a saját csomagomat, hogy megértsem, éppen akkor miért neked kellett szembejönnöd velem. Nehéz volt, de megláttam a miértem, sőt, minden egyes könnycseppel tisztábban látom, hogy miért éppen ez az én történetem.

Nem láthatom az egészet, talán sosem érthetem meg egészen, de eldönthetem, hogy pillanatnyilag milyen értelmet nyersz, milyen szerepet szánok neked az életemben. Sajnos nem hálás a neked szánt szerep, nem hálás a feladat, amivel szembenézel. Neveden szólítom a problémáimat, és te testesíted meg a félelmeimet, ezzel az egésszel pedig magadra vállalod az összes felelősséget. Láttam benned, amit képtelenség volt csak úgy elképzelni, amivel nehéz lett volna egyedül szembesülni. Terápiás társammá tettelek, hogy jobban megérthessem, hogy haladjak, hogy megleljem az értelmet.

• elengedés érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!