Temetés, és ami mögötte van…

Nem szeretem a temetéseket. Megrendít a dolgok visszafordíthatatlansága. Félelmetes számomra a halál, nem szívesen gondolok rá, és kizárólag buddhista módon vagyok hajlandó kezelni a témát. Senki sem távozik igazán, hiszem, akit pedig szerettünk itt marad velünk. Nem, nem csak az emléke, hanem az energiája maga, hiszem, hogy egy részünk mindig itt van.

De persze ez csak az én egyéni elképzelésem, mások nyilván másképp vannak ezzel. Ebből következően temetésekre sem járok. Szerencsémre nem is kell, mert hallok ugyan arról, hogy az ismeretségi körömben távozik valaki, de eddig egyetlen olyan ember sem volt közöttük, akihez szoros kapcsolat fűzött volna.

Meglep, ahogy mások temetésekről, pontosabban a család személyes megéléséről nyilatkoznak, az, ahogy egy-egy családtag távozását látják. A minap egy ismerősöm régi kollégáját búcsúztatták. Meglepő volt, mondja az ismerősöm, hogy nem volt ott minden gyereke, és abból a nagy társaságból, akit rendszeresen látni lehetett körülötte csupán egy-két ember tette tiszteletét. Persze, ki tudja, kinek mi oka lehetett arra, hogy távol maradjon, vagy a megjelent gyerekének arra, hogy ne az alkalomnak megfelelő öltözetben jelenjen meg. Az ember nem láthat bele mások igazi életébe, nem tudhatja, milyen ellentétek, konfliktusok feszültek a család tagjai között. Mindenkinek megvan a saját verziója az igazságra, és mindenkinek megvan a saját igazsága.

- Jobb, ha az ember nem ítélkezik a látottak alapján – mondja a barátnőm – az igazi viszonyokat nem látják külső szemek. Elég, ha az én családomat vesszük alapul. Ha ott lettél volna anyám temetésén azt látod, hogy a nagyanyám majd belepusztul a sírásba, én meg olyan fejet vágok, mint aki mindjárt elkergeti a helyszínről, szóval egy bunkó vagyok. Ez alapján azt állapítod meg, hogy nagyanyám imádta anyámat, én meg rosszban voltam vele, azért viselkedtem ilyen furcsán. Az igazság azonban egészen más, vagyis nem mindennapi.

Ugyanis az apám és a nagyanyám egyidősek voltak. Annak idején az apám megkérte a nagyanyám kezét, de az egy nála húsz évvel idősebb férfit választott. Aztán született egy lányuk, aki szintén egy húsz évvel idősebb férfit választott magának az apám személyében… Gondolj bele! Van egy férfi, aki megkéri nagyanyám kezét, az nemet mond, aztán húsz évvel később ugyanaz a férfi elveszi a lányát. Mit mondjak, nagyanyám egész életében nem dolgozta fel az eseményeket. Szó szerint mindent megtett, hogy a világból kikergesse a saját lányát! Apámmal nem tudott mit kezdeni, az egy igazi férfi volt, két szóval elintézte nagyanyámat. De a lányának nem volt egy nyugodt pillanata. Tiszta szívből utálta, amiért hozzáment az egykori kérőjéhez. Bármit csinált rossz volt, a házasságát ott fúrta, ahol csak tudta, minden lehetséges módon megpróbálta pokollá tenni az életüket, de ott a temetésen ennek semmi nyoma nem volt. Mi, a családja tudtuk, mit állt ki anyám az anyjától, de egy külső szemlélő biztosan máshogy értelmezi a látottakat. Szóval ne vonjál le messzemenő következtetéseket abból, hogy mi történik egy temetésen, nem tudhatod, hogy ki volt tiszteletlen, és ki volt valódi szeretettel az elhunyt iránt.

Agatha Seymour

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!