Ha őszinte vagyok, akkor nehezen mondom el, pontosan mi a bajom. Dobálózok nagy szavakkal, amiért képtelen vagy látni engem, egyszerűen nem látod a legbensőbb igazi énem – de persze te látod, hogy értékes, szép és becsülendő vagyok, hát kellhet nekem ennél több?

Tudod, amikor rád nézek, nem csak a jelenedet érzékelem, a pillanatnyi megnyilvánulásod, hanem próbálom megérinteni a mindent átfogó teljes természeted, a belső lényegedet. Nem kérdés, hogy nagyra tartalak, hiszen végtelen sok dolgot látok benned, felfogom, hogy van, amit sosem érinthetek meg benned. Bárcsak te is ezt éreznéd, amikor reám nézel.

Kezdjem el sorolni a rossz dolgokat bennem, illetve bizonygassam, hogy miért lesznek azok halálosak neked, hogy miért is vagyok veszélyes? Nem érted meg, ha azt mondom, hogy olyan tűz lobog bennem, amiben fél perc alatt felperzsellek, elégetlek és eltüntetlek. Nem hiszed el, ha figyelmeztetlek, mert csak annyit látsz, hogy nagy bennem az értelem, hogy valahonnan jön a szenvedélyem. Egészen addig nem is érted, amíg ki nem bukik belőlem - de ne tévesszen meg, képtelenség állandóan uralni, előtör belőlem a szörnyem, ami tulajdonképpen csak neked lesz érthetetlen. Együtt élek vele egy ideje, és hiszed vagy sem, rengeteg beteljesülésem ez ihlette, ez vitt sokszor diadalra, sikerre.

De vállat rándítasz, ha a szunnyadó vulkánról mesélek neked, ami bennem van már több évtizede. Mert amikor békésen simogatnak a szavaim, amikor nem folynak a keserves könnyeim, akkor neked éppen felfoghatatlan, hogy mire figyelmeztetnélek, hogy mit próbálok elmondani neked. Olyan könnyen és szabadon nevetek, hogy soha ki nem néznéd belőlem, hogyan közeledik felém a mindent átható fájdalom, szétszaggató érzelem, azt pedig főleg nem, hogy mindezt én befogadom, nevelem, és várat, kastélyt, birodalmat vagyok képes építeni belőle. Persze impulzív a személyiségem, hiszen játszi könnyen áthatnak az érzelmek, a végletektől kezdve az összes fajta érzelemig, összes fokozatáig, megtekerve. Nem értetted meg, ezért meglep, amikor szembe nézek veled, és végre meglátod a szememben.

Ez van bennem? Hogy lehet ennyi dráma bennem? Tán azt hitted a polcról veszem le a szenvedélyem? Számodra mindez túlreagálás, a reakciók egymásra pakolása, túlbonyolítása. Persze ameddig fegyelmezetten ültem, könnyű volt értened engem, és az életem. Tetszett a művészetem, a mélységem, egyszerűen megfogott a mindenem. De annyira már nem érdekelt, hogy szembe merj nézni velem. Tán azt gondoltad, hogy nem fizetek meg érte minden nap? Természetesen ára van, nem rövid az út, amit bejártam. 

• elfojtás érzések önismeret önvád párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!