Tudom. Szégyen a szüleink szemében, ha még egyszer bedőltünk és hülyét csináltak belőlünk, de nőként tűrjük a fájdalmat. Szégyen, amikor családfőként nem szívhatjuk vissza a döntésünket, hanem elnagyoltan sunnyogunk és otthon pedig az asszony az arcunkba csapja az ajtót. Szégyen nőként és férfiként meghasonlani. De nem nagyobb szégyen az, hogy próbáljuk a szőnyeg alá söpörni a problémáinkat? Hogy nem kommunikálunk napi szinten egymással? Szégyen megkérdezni a másiktól, hogy mit tehetnénk másként, hogy neki is jó legyen, hogy nekünk jó legyen? Kínos felvállalni, hogy épp küzdök? Kínos azt válaszolni egy sablonos „hogy vagy?” kérdésre, hogy most nem jól, köszönöm? Hogy hangzana egy ilyen beszélgetés?
Nem kell kitárgyalnunk, ha bánt valami. Semmi köze hozzá senkinek. Senki sem törhet pálcát felettem vagy feletted azért, mert most épp gond van. Én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más, és nem adok kenyeret meg cirkuszt a népnek. Nekem személy szerint könnyű. Író vagyok, bármilyen maszkba bújhatok, leírhatom a legmélyebb fájdalmamat is, és az olvasó pedig töprenghet, hogy most a valóságot olvassa, vagy fantáziavilágba sétált be. Nem mindenki ilyen kiváltságos helyzetű. Nehéz önvizsgálatot tartani azelőtt mielőtt mindenki más beelőzne a véleményével. Észre sem vesszük, mennyire számít nekünk, amit gondol egy vadidegen rólunk. Lájkok bűvkörében élünk, de igazi elismerést nem nyerünk vele. Nem értettem sosem egyet azzal, hogy miért nem szabad kimondanom, ha fáj. De meghasonlottam, hogyha azzal szembesültem, hogy lekezeltek, mert ez a divat, hogy elhiggyük, hogy azok vagyunk, amilyennek formál minket a köztudat.
Pedig mindannyian emberek vagyunk. Mindenki a saját színházát építi elméjében, és mindenki lehet főszereplő, főgonosz, vagy sanyarú sorsú mellékszereplő, akit kihagynak a jelenetből. Nem szégyen az, hogyha önmagunknak élünk. Nem szégyen az, hogyha megmutatjuk igazi arcunkat. Nem szégyen az, hogy nem vagyunk tucatból, hanem valóságban élünk. Ahol ott van a mosoly mellett a sírás is, az öröm mellett a problémák, a hazugság mellett az igazság, az állandóság mellett a változás. Nem szégyen embernek lenni. Nem az határoz meg minket, hogy milyennek lát a világ.
Az határoz meg minket, hogy milyennek látjuk magunkat, a legrosszabb pillanatokban. Ha emelt fővel sétálunk át életünk sivatagán, akkor nem a lekicsinylés lesz a nyereményünk. Hanem ha legyőzzünk önmagunkat magunk és mások előtt, akkor csend lesz. Mert a kattogó egó nem fog tudni mit kezdeni azzal, ha olyat lát megvalósulni, amit ő maga nem merne sosem meglépni. Kiállni emberek elé nem nagy dicsőség. Befogadni minden pofont és építkezni, már egy lépcsőfokkal közelebb visz minket ahhoz, hogy jobban tükörbe merjünk nézni. És bármennyire is az a válaszom, hogy „köszönöm nem vagyok most jól”, akkor sem fogom rosszabbul érezni magam, mert az igazat mondtam. Mert tudom, hogy most nem jó, de meg tudom oldani. Mert szembenézek az igazságommal.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez