Ha veszteség ér, ha szerelmi vívódást élünk meg, erősnek kell mutatni magunkat, olyannak, akit egy hurrikán sem terít le a lábáról. A nyílt színen nem árulhatjuk el a fájdalmunkat. Nem láthatnak meggyötörve és összetörve, mert az a vesztes oldalra állítana.

De nem vagyok vesztes. Ellenkezőleg. Győztem. Mert kiálltam a tengernyi sorscsapást, és tudom, hogy most már a boldog fejezet következik az életemben. A tolvaj győztesnek hiszi magát, miközben a legnagyobb vesztes ő maga.

Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Igazolhatom, hogy ez valóban egy helyes állítás. Az elszenvedett fájdalom megerősít, és átformálja a világszemléletünket. Bölcsebben nézünk már magunk elé, szemünkben ott ragyog a nagy tudás fénye. Mi már tudjuk, hogy az ember képes összeszedni magát a legmélyebb megrázkódtatásból is.

Azt látják a szemlélők, hogy magabiztos léptekkel haladok előre, és csak én tudom, hogy minden lépésért megszenvedek. Hogy a magabiztosnak tűnő léptek, mennyi bizonytalanságot, és félelmet rejtenek.

Akkor siklott ki a lábam alól a talaj, amikor elvesztettem a legfőbb támaszom, a legjobb barátom, a kedvesem. Elvesztettem őt, időtlen időkre, távolabb van tőlem, mint a csillagok. Elérhetetlen, de számomra ő a fényesség, az álmok tengere. Tudom, hogy mit takarnak el belőle a viharos sötét felhők.

Sokan úgy hitték, hogy összecsuklok a teher és a fájdalom alatt, hogy ezt a veszteséget nem bírom majd ki az elmém sérülése nélkül, hogy a lelkem egy roncsként hever majd egy bontóban. Nos, bárcsak azt mondhatnám, hogy tévedtek. Bár az elmém nem háborodott meg, és a lelkem sincsen egy roncstelepen, de összezuhantam. És nap mint nap újra összeroskadok, és a könnyeimet nyelve beszélek a csillagokhoz. Nem hiszem, hogy értik, amit mondok, de erőt adnak a sötétségben. Megvilágítják az alakom, és ettől olyan valóságosnak tűnök. Mert szinte már alig érzékelem önmagam fizikális valóját.

Úgy vélem, hogy egy nőben meg kell legyen a tartás, mert ha az nincsen, könnyen összedőlhetünk a világ előtt, akár egy kártyavár, egy óvatlan sóhaj következtében. Otthon, a négy fal között, ahol senki sem lát, ott lesírhatjuk a mázat az arcunkról. A könnyeink lemoshatják a festett arcot, és a magány sötétjében bátran élhetnek a csupasz érzéseink.

A szobánk szánakozó ölelésében elsírhatjuk a bánatunkat, ott nem baj, ha sírástól erőnket vesztve, bágyadtan nézünk magunk elé. Ott lehet. Csak a világ ne lássa.

• elengedés érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!