Budapest
Azt mondják, hogy hét évente testünk minden sejtje kicserélődik. Nem tudom, min múlhat ez, de hét év után tényleg sok kapcsolat kerül válsághelyzetbe. Hét évig voltam veled, laktam nálad. Jó lesz most nekünk ez a válás, ez a szünet, ez a távolság.
A történet a szokásos: eleinte nagy a lelkesedés, fiatalok vagyunk, diákélet, a jó kocsmák, az új haverok, a hosszú éjszakák. Mindig volt benned élet, lehetőség, spontaneitás. Már csak azért is, mert ilyen megbízhatatlan vagy. Ez eleinte még vonzó. Fittyet hánytál, vállat vontál a megengedettre, a szabályszerűre, a tekintélyre, a szükségletekre.
Lenézted azt, ki eszerint éli kis vidéki hétköznapjait. Én meg beleszerettem nagyvilágias viselkedésedbe. Olykor ápolatlan, kopott külsődben nem a szegénységedet láttam, hanem a történelmedet, a megélt élet jeleit. Meg aztán egyszerűen pofátlanul jóképű vagy. Szép vagy. Gyönyörű tudsz lenni, bizonyos megvilágításban, helyen, öltözetben… Minden idegennek tetszettél. Barátaim, akik látogatóba jöttek, mind beléd szerettek. Büszke voltam arra, hogy „magaménak“ mondhattalak. Így ment egy-két-három évig… nem volt kedvem másra, a rövid, futó kalandok, lehetőségek már nem vonzottak úgy, mint azelőtt. Ha máshol, mással voltam, hazakívánkoztam. Berendezkedtem nálad. Otthonra találtam. Annak ellenére, hogy az elejétől fogva éreztem, hogy ennek az éremnek két oldala van.
Ironikus humorod olykor átlendül szatírába, keserűségbe. Ki-kibukik belőled az elkeseredés: nem csendes, önsajnáló mormogásban, hanem éles negativitásban nyilvánul meg. Minden „felesleges“, minden „hiú próbálkozás“, mert „nincs értelme úgysem“. Más is sikkaszt, más sem fizet, miért én legyek a hülye? Ez nem rosszindulat, nem erkölcstelenség – hisz tudom én, hogy jó vagy –, annál sokkal árnyaltabb és veszélyesebb. Beletörődés ez: a múltadba, az elfogadott, és ezáltal magadnak teremtett esélytelenségedbe. Ez fertőző gondolkodás. Meg is fogalmazódott a fejemben kapcsolatunk elején: ha észreveszek ilyen gondolatot magamban, ott kell, hogy hagyjalak, el kell mennem.
Rég megfertőztél, rég átvettem negativitásodat, rám ragadt szarkazmusod. Nem tudtam időben szabadulni. Szereztél nekem állást a diákélet után, mert „hát valamiből élni kell, ugye?“. Melóztam, aludtam, ettem, ittam. Egyre kevesebbet jártam el. Egyre komorabb lett humorom, egyre zárkózottabb tekintetem. Te nem változtál: továbbra is szép vagy, továbbra is pezsegsz. Csak én változtam. Mást szerettem volna, továbblépni. Ezt nem tudtad megadni nekem. Ha más valaki lennék, hátha megadnád, hátha mást tudnék kihozni belőled, belőlünk. Ha nem lennék ilyen befolyásolható. Ha saját céljaim lettek volna, ha nem csak utánad kapkodtam volna a fejemet. Melletted nem tudtam saját ötleteimet megvalósítani, a sok “úgysem megy“-, „nem mindegy”- és „hagyjad már“- szólamra fogom. Bár ha más lennék… hátha maradhattam volna.
Így nem. Így vonaton ülök, már valahol Brünn és Prága közt. Még nem érzem a felszabadulást. Hátha majd Berlinben. Bár sejtem, hogy egy igazi újrakezdéshez több kellett volna. Több mint az én bátortalan „szünetem”, „távolság” keresésem. Nem adtalak még fel. Azt remélem, hogy visszatalálunk egymáshoz. Azt sejtem, hogy te nem változol. De azt remélem: hátha én fogok. És akkor visszamegyek hozzád, visszaköltözöm otthonomba, kezembe veszem a sorsomat, és azt mondom neked: adok még egy esélyt nekünk, Budapest.
Németh Eszter
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez