Amikor még elfért a karomban

Amikor még elfértél a karomban, akkor én anya is voltam, és szülő is. Szülő voltam, mert megvettem a digitális csecsemőmérleget, hogy pontosan nyomon követhessem, mennyit gyarapodik a súlyod. De nem raktalak rá soha, talán egyetlen egyszer csak, mert ruháidból kibontva, mindig keservesen, vigasztalanul sírtál. Akkor anya voltam, mert nem akartam a könnyeidet, és fájdalomtól torz, sírástól vörös arcocskádat látni. A szülő, tudod, pontosan feljegyzi egy füzetbe a súlygyarapodást, és a babáját a három óránkénti szoptatásra kondicionálja, mint a kutyákat, akik pavlovi reflexszel topognak az etetőtál előtt, ha a csengőt hallják. Ó, én nem kondicionáltalak semmilyen reflexre, hanem inkább félálomban végtelenszer megetettelek, fityiszt mutatva az összes gyermekgondozás-gurunak, hahó, doktor Spock és Suttogó, a mi tüdőnk úgy erősödik, hogy nem sírunk feleslegesen, kár a rengeteg felesleges feszültségért, Önök nem tudták?

Pontosan tudom, hogy lehettem volna többször szülő, és kevesebbszer anya. Akkor lehet, hogy nem kellett volna fél napon át az óvodai jelek, és az apró zsákok között szorongani a csoportszoba előtt, hogy Te végre abbahagyd a sírást. Hanem szülőként hagyom, hogy kiragadjanak a kezemből mindenféle fásult óvó nénik a vegyes csoportjaikkal, és a Montessori módszerükkel, akiknek éppen ez a tízezredik óvodai beszoktató, horrorisztikus jelenetük. Ha csak szülő vagyok, akkor én a legvisszafogottabb ruhát adom rád az első iskolai napodon, de anya voltam, akkor is inkább anya. És hagytam, hogy azt vedd fel, amit akarsz. Ha csak szülő vagyok, akkor nem fésülöm titokban sírva aranyhajadat azon a kora reggelen, és nem szavalom veled felszabadultan nevetve, hogy iskola, iskola, ki a csoda jár oda? Hanem konok büszkeséggel, száraz szemmel kísérlek be az iskola kapuján. Ha anya vagyok, akkor minden elért mérföldköved megsiratom. Ha csak szülő, akkor kipipálom, ez is megvolt, haladjunk csak tovább. Ha anya vagyok, akkor előtted megyek erőltetve azon a tövisbokros ösvényen, és az összes bőrödet sértő, szúró, bántó ágat és bogot lekaszabolom, és eltávolítom az útból, ne zavarják nyugodt menetelésed. Ha szülő, akkor hagyom, hogy felsértse a bőröd, kiserkenjen a véred, sérülésed feltartson az úton, és kezeld le egyedül, old meg, bogozd ki, állítsd el, és távolítsd el az útból. Majd borítson el a felszabadult, felnőtt büszkeség érzése, tessék, ezt is megoldottam egyedül, pedig te ott sem voltál, anyám. Pedig ott voltam, mindig ott vagyok, de felnőtté válásod küszöbén majd nem érzékeled világosan és tisztán a jelenlétemet. Mert tudom, hogy a szépséges szivárványhoz majd az esőt is meg kell tapasztalnod. Csak úgy tudsz leborulva gyönyörködni benne, hogy senki nem menetelt előtted a bozótvágó késével, hanem egyedül Te magad vágtál át minden gordiuszi csomót, és akkor büszke leszek rád.

Egy napon, ha majd úgy érzed, hogy csak szülő vagyok, bocsásd meg ezt nekem. Az életünk folyamatos körforgás, és semmi sem állandó, csak a változás örök. Nem kell betéve tudnod az összes életszabályt se, hiszen én sem ismerem még mindet. De tudnod kell, lesz idő, hogy csak akkor avatkozom közbe, ha az életed forog veszélyben, éppúgy ahogyan az én anyám teszi. És biztos lehetsz benne, mindig úgy terítek majd neked asztalt, mintha királylány volnál, és én királylányt látnék vendégül. Ahogyan az én anyám keze is hamarabb lenyomja a kilincset, mint ahogyan én hozzáérnék kívülről. Így lendül ölelésre a karja, így vár engem haza.

Akkor is, ha nem tetszett neki az út, amit végigjártam.

Pannának.

Király Eszter

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!