Már kinőttem azt, hogy mindenkinek meg akarjak felelni. Már nem érzem magam a hetedik mennyországban kizárólag attól, mert valaki öt percre rám figyel. Már nem érem be annyival, hogy bekerültem a fontossági sorrend top tízes listájára.

Nem vagyok már ugyanaz a lány, mint pár éve. Már nem teszek meg erőn felül mindent az olyan emberekért, akik a kisujjukat sem mozdítják meg értem. Már nem vagyok olyan naiv, már kevesebb hazugságnak dőlök be, már nem a nagy szavakban hiszek, hanem a tettekben. Nem vagyok már az a lány, akinek sima felületű volt a szíve egykor, már megízleltem, hogy milyen is egy igazi szívtörés. Milyen az, ha gyomorszájon vág a másik igazsága.

De ezek már nem fájnak, hiszen rengeteget tanultam mindenből, ami az elmúlt évek során történt. Például azt, hogy ne állítsak valakit mindig a képzeletbeli dobogó legfelső fokára, ha nála én csak a futottak még kategóriában szerepelek. Hogy akár párkapcsolatról, akár barátságról van szó, ne nyeljem le feleslegesen a keserű pirulát.

Hogy néha pofára kell esni ahhoz, hogy igazán kinyissuk a szemünket. És ez nem baj. Hiszen ekkor rájövünk, hogy mindig van választásunk: lehetőn megkeseredettek, vagy dönthetünk úgy, hogy erősek leszünk, és felállunk, bármi van. Hogy a legrosszabb napok formálhatnak minket, ahelyett, hogy cél nélkül rombolnának.

Már nem erőltetem a dolgokat, már nem erőszakolom bele magam felesleges helyzetekbe. Nem leszek B, C vagy X terv, és nem osztogatom ingyen ölelésként az utolsó utáni lehetőségeket. Nem adom könnyen a bizalmamat, és nagyon nehezen fogadok vissza valakit a szívembe, ha már egyszer nagy erőlködve kirugdosta magát onnan.

Nem fogom lejjebb adni az elvárásaimat, csak azért, hogy egy középszerű kapcsolatban legyek, ahol többet sérülök, mint amennyire feltölt.  Befejeztem ezeket.

• elengedés fejlődés kapcsolatok önbecsülés tisztelet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!