Azok a találkozások, amelyek az égben köttettek, felkészítenek minket valamire; megmutatják, milyen szembenézni önmagunkkal. Egymás lelkeinek összecsengése magával hozza azt az állapotot, amelyben újra önmagunkra lelhetünk. Szemeink tükrén át felsejlik mindaz, amire vágyunk. Ha engedjük elveszni vágyainkat, akkor az élet majd emlékeztet minket arra, hogy egyszer nekünk is voltak dédelgetett álmaink. Amelyben mindig is hittünk egészen addig, amíg először nem zúzták darabokra a lelkünket. Ahogy felnőtté váltunk és a világ súlya a vállunkra nehezedett, úgy koptak ki belőlünk mindazok a tervek, amelyek a szívünkből jöttek. A mindennapi rutin és a munkában való megfelelés folyamatos körforgásában elveszik az egyéni lét, ha nem ügyelünk kellőképpen önmagunkra. Képesek vagyunk életünket beáldozni más tervek oltárán. Embertelen erővel képesek vagyunk felépíteni családunk és gyermekeink életét, de közben sosem felejtsük el, mi honnan érkeztünk és hová tartunk. A gyermek kirepül, az egészség tovaszáll, a munkának vége lesz, akkor mi marad magunkból, ha egyedül állunk magunkkal szemben a tükör előtt?
Találkozásainkból tudunk adni egymásnak. Hasonló sorsok keverednek látszólag véletlenül egymás mellé, hogy aztán ugyanazon az úton segítsük vissza egymást a saját álmainkhoz.
Úgy figyeljünk egymásra, mint ahogyan önmagunkra szeretnénk figyelni. Hajlamosak vagyunk talán túl figyelmesnek lenni a másik világára, mert érdekesebbnek, vonzóbbnak és színesebbnek látjuk, közben nem vesszük észre, hogy mindannyian szerethető emberek vagyunk. Mindannyiunkban egy egységes és tökéletesre szabott univerzum veszett el, mindannyiunk lelkére és életére szüksége van a világnak. Ha mi nem lennénk olyanok, amilyenek vagyunk, akkor a világ szegényebb lenne általunk. Ha mi nem követtük volna el azokat a hibákat egymással, ami a múltunk terhét nyomja a vállunkra, akkor nem cselekedtünk volta úgy, ahogy ma összeáll a lelkünk. Sokan bánjuk, de valahogy, ha vissza lehetne forgatni, talán rájövünk, hogy az adott pillanatban nem tudtunk volna többet tenni egymásért. Abban a pillanatban és abban a fájdalomban csupán ennyit bírtunk kipréselni magunkból.
Ha sajnáljuk, amit tettünk, és kiszakadtunk egymás életéből, mégis arra bátorít a szív az egó büszkeségével szemben, hogy egyenlítsük ki magunkban a terhet. Tegyük mérlegre a szívünket, és ha lefele húzza a bánat, és a bűntudat, tegyünk vissza magunknak egy kis hitet, hogy helyrehozhatjuk a helyrehozhatatlant. A lelkünkben találjuk meg a megbocsátás kulcsát. Sokkal könnyebb lesz az utunk előre, ha megbocsátjuk magunknak amit elkövettünk egymással. A legnehezebb találkozások úgyis visszaköszönnek. Idővel csak egymásba botlunk az utcán, vagy egyik nap megcsörren a telefon és bizony újra írhatjuk a szándékot, amellyel közelítünk egymás felé. Nem kell ehhez hit és vallás, tanok és fortélyok, okosságok és praktikák, csupán egy idő múlva máshogy lát az ember. Ne bánkódjunk azon, ami most nem sikerült. Minden pillanatban miénk a lehetőség, hogy hogyan tekintünk a világban betöltött szerepünkre. Lehetünk akármilyenek, mégis ha képesek vagyunk felülemelkedni saját félelmeinken, akkor találkozásaink is új irányt fognak felvenni. Kisétál az ajtónkon, aki már nem szolgál tanítással, és új szereplők érkeznek mellénk, akikkel karon öltve be tudunk lépni álmaink világába. Mert jelenlétükkel, példájukkal és láthatatlan közvetett tanításaikkal rávilágítanak arra, hogy mindannyian valahol valamiben hasonlítunk egymásra.
A szíve mindenkinek ugyanúgy dobog.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez