Mi alakítjuk - így vagy úgy - a társadalmat

Nem irodalmi kritikának készült ez a cikk, és nem is az lett: távolról sem. Viszont egy-egy bekezdésbe bekérette magát Marie Aubert könyve, az Igazából nem ilyen vagyok. Az írónő a lehető legszebben mutatja be, hogy mi mindannyian küzdünk belül valamivel: hogy mindenkinek vannak démonai.

Vajon miért elégszünk meg azzal, hogy felszínesen mindenkivel elcseverészünk, hogy úgy teszünk, mintha mindenkivel jó viszonyt ápolnánk, miközben minden második ember idegesít minket és torkig vagyunk mindenkivel? Az, hogy mi válik megszokottá, vagy hogy mi lesz társadalmilag elfogadott viselkedés, azt ugye tudjuk, hogy rajtunk, embereken múlik? Mi alakítjuk a társadalmat - akár közvetetten, akár közvetlenül, akár tudatosan, akár tudat alatt, de a beszéden és a gondolkozáson kívül még ez választja el az emberiséget a majmoktól: hogy hatással van a világ dolgaira. Hatással vagyunk a gondolataink által, hogy a világ, a mi saját és körülöttünk lévő világ merre és hogyan mozog. Bár erre manapság rásütnék a túlságosan spirituális jelzőt, de vajon észrevettük, hogy arra vagyunk hajlamosak a spirituális jelzőt mondani, amiről igazából tudjuk, hogy valóságos és igazi, csak annyira más, mint ahogy eddig éltünk, hogy inkább eltartjuk magunktól? Amit talán nem lehet 100 százalékosan megfogni kézzel, és ami nem teljesen megmagyarázható tényeken alapszik. A spirituális jelző egyenlő lett manapság valami szitokszóval: rögtön védekezünk ahelyett, hogy gondolkodnánk, viszont ha saját magunkról van szó, akkor előbb gondolkodunk, mint cselekszünk. A gyanakvás is bejön a képbe, hiszen ami kívül esik a saját nézőpontunktól, az már gyanús, az ellen rögtön fel kell szólalni, és főleg akkor, ha látszólag a tömeg nincs mögötte és nem támogatja. Senki nem akar kívülálló lenni, és közben pedig pont mi tartjuk életben a kívülállóságot, a kirekesztést.

Mi alakítjuk - így vagy úgy - a társadalmat - Lélekhangok - -

Marie Aubert könyvében az Igazából nem ilyen vagyokban van egy pont az előbbi témára reflektáló visszaemlékezés szál, ahol is röviden az a lényeg, hogy a diákok körében mennyire nyílt a valódi kirekesztés. Mennyire valós az, ha egy adott személy másmilyen - a könyvben például a body shaming kap hangsúlyt. Hogy milyen, amikor egy tizenéves lány otthon, az egyik szülőtől is folyamatos bírálatot kap a kinézetére, a súlyára és mivel otthon sincs e szempontból biztonságba, nem kapja meg a megfelelő szeretetet, így az iskolában, szociális társaságban sem tud másmilyen lenni, mert az lett “belénevelve”, hogy a túlsúly bűn és aki túlsúlyos, azt nem lehet szeretni. És ez a trauma, ami gyerekkorban alakul ki a gyermekben, mennyire és hogyan ég bele a felnőttkori személyiségébe: mindig azt a gyenge, kövér kislányt fogja magában látni, aki nem volt méltó a szeretetre. Nem fog számítani, hogy felnőttkorában 45 kg lett vasággyal. Ő azt fogja az egészből felfogni, hogy most mindenki milyen kedves vele, régen pedig soha senkinek nem volt egy jó szava sem hozzá - kivétel az apukája.

A gyerekkori trauma ott dübörög a felnőtt létben.

Hiszek abban, hogy az ember alapjáratban véve jó, csupán a körülmények, a traumák, a történések azok, amik olykor negatívvá teszik. Nem lehet mindent megbocsátani és megmagyarázni, és nem is kell, de hiszek abban, hogy meg kell ismerni mindegyik oldal nézőpontját is: függetleníteni mindent a helyzettől úgy, hogy közben szem előtt tartjuk. Tudni, hogy a külső körülmények azok, amik miatt az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az emberi kapcsolatokban - akár ismerősök, akár idegenek, akár családtagok, akár barátok, akár munkakapcsolatokról van szó -, résen kell lenni, mert sosem tudhatjuk, hogy mikor és ki szúr hátba. Képtelenek vagyunk másokban azonnal hinni, mert önmagunkban sem tudunk 100%-san megbízni? Ha minden magunkban gyökerezik és magunkban dől el, akkor miért pont az emberekhez való viszony lenne a kivétel? Ha magunk felé nincs meg a bizalom, akkor miért pont mások felé lenne meg? Miért várunk el olyat, amit magunkkal szemben sem teszünk meg?

1 / 2. oldal

Következő