Hogy rontunk el mindent, ami most jó azzal, hogy arra várunk, ami még nem érkezett meg
Néha még meg sem érkezett hozzánk a pillanat, már azt várjuk, hogy mikor adja át helyét a következő jó érzésnek. Azonban ezzel pont a jelen szépségét gáncsoljuk ki, a bizonytalan jövő felé futva. Megéri?
Olyan elképzelésekkel kelünk, fekszünk, amikhez az idő legnagyobb százalékában teljesen feleslegesen ragaszkodunk. Véresre rágjuk a szánkat két aggódás közepette, hiszen egyfolytában azon agyalunk, hogy amit csinálunk, az megfelelő-e, hogy vajon mit várnak el még tőlünk és ugyan miért nem vagyunk elég jók.
Kapkodunk, és egy idő után már a társadalmi elvárásokhoz igazítjuk az óránkat, és a mutató egyre hangosabban kattog. Időben mérjük, hogy mikorra kellene házasnak lennünk, két gyerekkel, hogy hány hónap után járna már a kinevezés, hogy hány nap után kellene, hogy 5 kilóval kevesebbet mutasson alattunk a mérleg. Szórakozni megyünk, de közben az óránk csatját babráljuk, majd zavartan köhögünk egyet, hogy illene elindulnunk, mert másnap sok a dolgunk. Beosztjuk a pillanatokat. Beosztjuk, hogy egy hétre hány boldog másodperc adódhat nekünk, majd befeszült háttal visszagörnyedünk a feladataink fölé.
Nem tudom, hogy azért ódázzuk el a jelen pillanatot és kapaszkodunk aggodalmasan a jövőbe, mert nem merünk szembenézni azzal, hogy „most jó”, vagy mert pont attól félünk, hogy soha többé nem leszünk olyan boldogok, mint a jelen pillanatban. Egy dologban azonban biztos vagyok: hogy mindent képesek vagyunk elrontani, ami a jelen pillanatban csodálatos, azzal, hogy túlzottan aggodalmaskodunk a jövő miatt.
Túlzottan komolyan vesszük a társadalmi normákat, mások elképzeléseit arról, hogy mi lenne nekünk jó, ezért, ha egy őszinte pillanattal vagy érzéssel találkozunk, akkor csak zavartan töröljük nadrágunkba az izzadt tenyerünk, de a most már el is illant, mielőtt bemutatkozhatnánk. Elrontjuk a ma örömét, a felfedezés, létezés örömét azzal, hogy folyton a társadalmi kereteket keressük. Azonban nem éri meg csak azért valaki mellett lenni, mert így kellene cselekedned, nem kellene jelentkezned arra a munkára, csak azért, mert a családod úgy gondolja, hogy jót tenne neked. Nem kellene összeeszkábált szerelmet teremtened, olyat, ami nem bontakozik ki szépen, nyugalmasan magától, csak azért, hogy ne legyél egyedül.
Ne félj attól, hogy nem ott vagy, ahol lenned kellene, hogy kifutsz az időből. Ha valami melegség jár át az adott pillanatban, akkor ne gondolj folyton arra, hogy, oké, de mi a következő lépés? Inkább állj meg, és tedd magad legalább pár percre szabaddá azzal, hogy megéled a pillanatot.
Azzal, hogy folyamatosan a tökéletes ember akarsz lenni, a tökéletes életeddel, ahol minden tényező összeáll, csak elrontod azt, ami most szép. Ahelyett, hogy szerencsésnek, boldognak és hálásnak éreznénk magunk, amiért eljutottunk odáig, ahol most tartunk, sokszor csak legyintünk egyet, és azon töprengünk, hogy hogyan tehetnénk még többet.
Jó dolog tudatosnak lenni, jó dolog a fejlődésre vágyni, fejlődni és tanulni, de hagyj időt magadnak arra is, hogy kiélvezd a jelent. Arra, hogy büszke legyél magadra, hogy élvezd, hogy te te lehetsz és nem valaki más. Végy egy levegőt és emlékezz arra, hogy nem sokkal ezelőtt mennyire vágytál rá, hogy eljuss odáig, ahol most tartasz. Gondolj arra, hogy most jó.
Mert most tényleg jó.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez