Szakít, de visszatér. S vajon mennyire önző dolog egy ilyen személynek hangosan kimondani azt, ami éppen benned megy végbe? Vajon mennyire önző dolog hangosan kimondani azt, ami belül összetört téged? És valójában ki kell mondani, vagy elég, ha csak saját magadnak bevallod? Mennyire szabad önzőnek lenni egy kapcsolatban?

Miből ismerjük fel a nárcisztikus kapcsolatot? És ha azt mondjuk, hogy egy kapcsolat két emberen múlik, akkor a nárcisztikus kapcsolatnál ez a hibáztatás miért redukálódik le csak az egyik félre? Ha azt mondjuk, hogy hasonló hasonlót vonz, akkor egy ilyen kapcsolatnál miért nem mondjuk ezt? A nárcisztikus kapcsolat is kapcsolat. Lehet, hogy nem természetes, nem normális, és van, hogy mérgező: de kapcsolat. A nárcizmus pedig minden emberben jelen van, csak nem mindenkinél jön ki ugyanúgy. Így nem maga a fogalom lesz a lényeg, hanem a megélése, ahogy ez mindenre igaz: például egy többségében pozitívnak nevezhető tulajdonság is lehet negatív, ha valaki átesik a ló másik oldalára. És ugyanez igaz a negatívra is, amit, ha jól használunk, pozitívvá válhat.

Egyre sűrűbben szoktuk azt mondani, ha a másiknak például olyan dolgai vannak, ami fájdalmas és érthetetlen a számunkra, vagy, ha úgy tűnik, hogy az egyik fél önző módon csak magára gondol és túl nagy egóval rendelkezik, hogy na, a nárcisztikus. Egy szitokszó lett a napjainkban.

De ha kinevezed magad áldozatnak, őt meg a gonosz embernek, akit kerülni kell, akkor ez nem hajazz arra egy kicsit, amiből éppen menekülni próbálsz? Ha kinevezed magad áldozatnak, olyannak, aki mennyi mindent elviselt és tűrt a másiknak, az nem éppen a nárcisztikusságra utal?

Minden ember valamilyen szinten nárcisztikus. Minden emberben benne van az önzőség egyik árnyalata, a túlérzékenység a kritikák iránt, a csalódástól való rettegés és a védekezési mechanizmus felállítása. Minden ember küzdd a saját maga démonjaival. Minden ember igyekszik a lehető legerősebbnek, a legjobbnak, a legszebbnek, a legokosabbnak, a legdivatosabbnak mutatnia magát. Minden ember próbálja legyőzni a gátlásait. A nárcisztikus ember többnyire nem azért nárcisztikus, mert tökéletes énképpel és tudattal rendelkezik: az adott személy nárcizmusa mögött semmiféle tökéletesség nincsen, hanem épp ellenkezőleg. A túlzott magabiztosság és a „ki-ha-én-nem” mögött, egy nagyadagú önbizalomhiány van elrejtve.

A nárcisztikus és az egoista között az a különbség, hogy az egoista általában tényleg elfogadta magát, tényleg tudja magáról, hogy ki ő, hogy mit tett le az asztalra, és hogy egyáltalán mennyit ér. A nárcizmusos személyt a saját démonjai és olykor kisebbségi érzése tartja fogva: az ember belsőjében, mélyen megbúvó alattomos megfelelési-kényszer elsősorban. A nárcisztikus eljátssza, hogy imádja önmagát: mindent, ami saját magával jár, és közben egy cseppet sem törődik a másik egyed gondolataival, problémáival, tetteivel, és érzéseivel. Felületesen igen, felületesen nagyon. Élvezi a hatalmát, azt, amivel első találkozás után is elbűvöl már mindenkit. Mert amíg az egoista ellenszenvet vált ki, addig a nárcisztikus pozitív hatást gyakorol a másik emberi lényre: hiszen az utóbbi tudja, hogy hogyan nyerheti el valakinek a szívét és a lelkét. Mások sakkban tartása és mások függésének érzete tartja egybe saját magát, az EGÓját is.

Ismerős, ugye?

• hibáztatás kapcsolat nárcisztikus

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!