Néha rájössz. Általában vasárnap este, amikor már második napja vagy otthon, egyedül. Rájössz, hogy jobb ez így. Velem is ez van, sóhajtok, de te már nem vagy az a rezdülés, ami a tüdőmben játszik, mert ki akar törni. Már annyiszor sóhajtottalak ki, hogy köhögnöm kell, mert tüdőm pora lettél csak a megkopott emlékeinken. Már nem akarsz kitörni belőlem, már megnyugodtál. Nem tudom mikor történt ez, talán, amikor legutóbb vért adtam, kikavarogtál a véráramomból, csak hogy kevésbé fájjon. De a nyomod itt maradt.

Látod, még mindig rólad írok, akarom mondani, belőled táplálkozik ez az egyperces is, mert azért jó voltál hozzám, ha néha csak napi öt percre is. Éreztem, ahogy a lelked úgy válik le rólam, mint ahogy a joghurtos pohárról a tetejét lehúzzák: lenyalod még, ami rajta maradt, aztán helló, viszlát. Mehet a kukába az egész.

Éreztem abból, ahogy álmodban hátat fordítottál, és eltoltad a kezem magadról, hogy itt akarsz hagyni. Melletted feküdtem és sírtam. Most már tudom, hogy azért mondtad, hogy nem akarsz úgy velem lenni, ha csak testben vagyok ott, de fejben nem. Mert tudtad, hogy milyen az.

Néha még mellkasodra hajtanám a fejem, hogy érezzem, hogy milyen, amikor szeretsz. De már nem hallanék mást csak egyenletes szívverést, amit néha megtör a késztetés, hogy odébb húzódj. Hogy odébb húzódj, amikor már pont jó lenne, látod ilyen esetlegek voltunk mi is, de neked biztos kellett. Pedig néha elég az is, ha csak vagyunk egymásnak.

Photo by GettyImages

Persze az évek múlásával rájöttem, hogy jobb ez így.  Köszönöm, hogy elhagytál. Én nem tudtalak volna. Talán túl sokat láttam beléd, talán nem is tőled vártam el ezeket, hanem magamtól. Magamtól, hogy legyek elég ahhoz, hogy úgy tudj szeretni, ahogy én szerettelek téged. Hogy egyszer azt érezzem, hogy valaki akarhat annyira, hogy én legyek az első gondolata hétfőnként, és gyorsabban keljen ki az ágyból, hogy én legyek az, akihez minden hozzáláncol, hogyha ránézel egy nőre, arra gondolj, hogy szép, szép, de miért nem én vagyok ott. Hogy meg akard váltani a világot, hogy akkor is letöröld a könnyeket, ha nem te okoztad, hogy olyan erősen ölelj meg, hogy szinte fulladozzak, hogy azt mondd, hogy „minden rendben, mert itt vagy”.

De tudod, már nem tudnék többet adni. Csak néznélek, várnám, hogy megszólalj, meg nem is.

• elengedés érzések lélekhangok lezárás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!