Mint egy kislány, mérges arccal bámullak és nézem ahogy pakolni kezdesz. Nem tetszik, de szótlan maradok. Te is mérges vagy rám, tudom. A levegő pattanásig feszül, de én eljátszom, hogy semmit nem érzek ebből.

Nézem a mozdulataidat és egyszerre érzem, hogy látni sem akarlak és a vágyat arra, hogy azonnal gyere ide és ölelj meg úgy, hogy többet ne is tudj elengedni. Haragom hullámzik bennem így nem is tudok figyelni a legbelső hangjaimra vagy nem akarok.

Pedig lehet nincs is akkora baj, csak én látom ebben a pillanatban nagyon borúsan. Nagy veszekedés volt, szó szót követett, bántottuk egymást a szavainkkal. Lehetséges hogy nem kellene ennek a napnak ajándékoznunk a kapcsolatunk vesztét. Feldúlt érzelmeim nem engedik, hogy halljam a szívem, ami már kiabálja, hogy szeretlek és miért nézek ilyen bután, szólaljak már meg vagy álljak fel innen és állítsalak meg. De a realitás követeli az enyhülés távollétét. Nem is figyelek rá, továbbra is sértődötten, dacosan, jeges pillantással nézlek, mintha nekem nem fájna. Porcelánná válok, kifejezéstelen arccal és sugárzom, hogy menj csak...engem nem érdekel.

Egy két szóval rúgok is beléd párat, mintha valami ambivalens gondolat mentén elhinném azt a lehetetlenséget, hogy a bántó szavaktól te majd szépen meggondolod magad és mégis a maradást választod. Okozója is vagyok ennek. Provokáltalak és olyan dolgokat mondtam, amiknek nincs valóságalapja, csak hogy bántsalak. Mert bántani kell ha bántasz, ez általában benne van az emberekben. Védekezési mechanizmus? Rossz beidegződés? Talán le lehetne róla szokni? Az élet úgy rendelte, én ezzel a vénámban születtem.

Elméletben meghökkentően tisztán tudom mit kellett volna tennem. Egyszerűbb és sokkal okosabb lett volna eléd állni és azt mondani, hogy amit tettél és mondtál, az nekem nagyon fájt. Ez kitárulkozás, ezzel megnyitom a bensőm, eléd dobom a lelkem és ez az, ami rohadtul de keservesen nehéz gyakorlatban. Én gyenge vagyok és a szúrásra, szúrással válaszoltam.

Viaskodik bennem az „Én” és az akit mutatok. Meg akarom győzni magam arról, hogy olyan dolgokat mondtál vagy olyan dolgot tettél amelyek miatt nem kell visszatartsalak. Ennek a gondolatfuttatásnak ezerszer is az a vége, hogy tévedek.

Ez a fal közöttünk. Én vagyok a fal közöttünk. Nem tudod áttörni, nem hagyom, mégis akarom. Ahhoz, hogy közelebb legyél, közelebb kell hogy menjek.

Így hát itt vagyok. Kérlek ne haragudj.

• érzelmek érzések falak lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!