Dr Csernus: „…nincs elb….tt idő, csak tanulópénz.”

Kőleves a Kazinczy utcában. Délelőtt. Huszonegyedik század. Kétezertizenhárom, hogy mindenki értse. De valójában ki tudja, hogy az elektromos jelek, vagy a karakterek egyáltalán a távolabbi történelemnek íródnak-e?

Szerencsénkre könyvet foghatunk a kezünkbe. Az maradandóbb. És tükör is egyben. Dr. Csernus Imréhez méltóan szókimondó. Olyan dolgokat hallunk, amelyeket már a nagyszüleinktől is hallhattunk. Igaz, ma az X és az Y generáció van terítéken, és ha figyeltünk Truffaut Négyszáz csapás-ára, vagy Kassovitz Gyűlöletére, vagy éppen arra, ami most vesz körül minket, nem lepődhetünk meg. Sok-sok egyedi pokol.

A kiút?

No, de ne lőjük le olvasás nélkül a poént, inkább figyeljünk oda arra, hogyan közelít Dr. Csernus, amikor magunkról, a korunkról, vagy éppen a korosztályunkról beszél.

A sztárságról

Nem érzem sztárnak magam. Hétköznapi, kíváncsi ember vagyok, aki, ha azt hallja, hogy nincs megoldás, annál inkább érdekli, hogy miért mondják azt, hogy nincs megoldás, vagy nincs kiút. Éppen ezért kezdtem el megfogalmazni azokat a módszereket, amelyek segítségével kimászhatunk a labirintusból. Ugyanis ezek az eszközök ott vannak bennünk. A kérdés az, hogy elfogadjuk-e, hogy emberként funkcionálunk, vagy Istent játszunk Önmagunk és mások előtt. Hogy mit jelent az öntisztelet, és hol vannak a határok? Egy adott ponton túl ez mindenkinek a saját harca és melója. Az önbizalomért csak az adott napon lehet megdolgozni. Sokan elfelejtjük, hogy mit jelent az érzelmeinket megélni önmagunk előtt. Ha pedig magunknak hazudunk évekig, soha nem fogjuk tudni mit jelent az őszinteség. A könyv maga egy ajánlattétel. Ugyanis rájöttem, hogy egy ideje „megmondónak” gondolnak, ami kezdetben hízelgett a hiúságomnak, ugyanakkor rádöbbentem, hogy ez óriási csapda nekem is és a másiknak is. Ha a megmondó mond egy mondatot, akkor az illető elkezdi használni. Ha bejön, akkor elkezdik Istenként tisztelni, ha meg nem jön be, akkor elküldik a kurva anyjába. Rájöttem arra, hogy az illető ember a saját felelősségét hárítja rám. Így ez a könyv az ajánlatok könyve. Nem mondom, hogy melyik a rossz út vagy a jó út, csak felfestek több utat, és majd az illető eldönti, hogy számára valamelyik applikálható, vagy sem.

Az X és az Y generációról

Nagyon fontos, hogy a kell, és a muszáj szót nem használom, kerülöm, Ugyanis azt vettem észre, hogy az Y generáció nagyon sokszor használják a kell szót. Például meg kell tenni, azt kell csinálni…Ez az ő kommunikációjuk. A kell mindig egy belső rabság jele, a muszáj jelképe, ami kizárja a szabadságot, szemben azzal, amikor felismerem, hogy lehetőségem van lépni. Elkezdett érdekelni az utánam jövő generáció. Bármennyire is liberálisan gondolkodom, és az X-hez tartozom, érdekelt, hogy hogyan gondolkodnak az életről, a munkáról, a szülőkről, a barátságról, a szexualitásról, vallásról. Elkezdtem velük beszélgetni, főleg entellektüelekkel találkoztam és sokat segítettek benne, hogy ez a könyv ilyen legyen. Ők egy olyan nemzedék, akik a szüleik traumáit, kényszereit, félelmeit kifejezetten magukban hordozzák. A közös kommunikációt az akadályozza meg, hogy tapasztalataim szerint a mai világban kevés az érzelmi szempontból felnőtt ember. És mivel kevés a felnőtt ember, izgalmas látni, hogy akik érzelmileg nem felnőttek, azonnal elkezdenek egymásra mutogatni, így játszmák sora kezd kialakulni a kommunikációban. És nem úgy kezdődik, hogy 50-50% van a kapcsolatunkban, és nem úgy kezdik, akár az X, hogy megfontolom, átgondolom, vagy nézzük önmagunk felelősségét. Az Y vehemensen meg van győződve, hogy Istenből van, mindent azonnal és gyorsan akar, az X pedig tele van egy csomó sértettséggel, mert nem azt a dolgot kapja, amit vár. Noha racionális szempontból mindent megtesz azért, hogy fizikálisan biztonságba vegye az Y-t, de az Y-nak sokszor nem fizikális, hanem érzelmi biztonságra van szüksége. Az anyagi biztonság nem egyenlő az érzelmi biztonsággal, belső békével, vagy boldogsággal. A kommunikáció tehát azért feneklik meg, mert a két generáció saját felelősségét nem vállalja, hanem megállás nélkül mutogat a másikra.

A kompromisszumról

A kompromisszum vagy nem kompromisszum kérdését az illetőben tomboló ego befolyásolja. Tehát, ha valaki elképesztően önérzetes, és meg van győződve arról, hogy minden úgy van, ahogy ő gondolja, ott nem lesz kompromisszum. Egy barátnőmmel arról beszélgettem, hogy a megalkuvás vezethet-e a boldogsághoz. Azt mondta, lehet, hogy valaki megalkuszik, és abban boldoggá válik. Ez működhet a kommunikáció során, vagy akár egy párkapcsolatban. Mégis, ha az arcán lehet látni a keserűséget, vagy a fájdalmat, hiába alkuszik meg, az egyenes út a boldogtalansághoz, mert a hite nincsen benne. Ha valakire támaszkodik, és egyszer csak elveszíti, akkor rászakadnak a démonok, és újra bekeveredik a labirintusba.

A felelősségről

A szocializáció a személyiség kialakulásában jelentős szerepet játszik. A genetika egyharmad, a maradék kétharmad pedig a szülőktől eltanult konfliktuskezelési technikák összessége. Tegyük fel, hogy az X kifelé az őszinteséget mutatja, de érzi belül, hogy nem korrekt a dolog, mégis az Y felé ezt mutatja. Az Y ekkor ugyanazt fogja eltanulni. A saját példámról tudok beszélni hitelesen. A saját párkapcsolataimban a szüleim párkapcsolatát elnézve az apámtól eltanultam egy férfimodellt, és ugyanazt csináltam, mint az apám. Tönkrement az első a második és a harmadik kapcsolatom. Észrevettem, hogy a szüleim emocionális szempontból nincsenek együtt. Akkor vettem észre, hogy ez nagyon nem stimmel. Észrevettem az apám érzelmi zárkózottságát. Ott volt előttem a mozaik, de sokáig nem értettem, ám lassan összeraktam.
A felelőssége az X-nek?
Nagy!
De ötven százalék az Y-né!
Lehet tovább mutogatni, de ugyanolyan bunkó parasztok lesznek, mint az X! Lehet nagyobb racionális tudásuk a virtuális kommunikációt illetően, de emocionális szempontból ugyanazt fogják csinálni, mint a szüleik.

A félelemről

Erről szembe jut egy kísérlet. Vizsgálták, hogy egy fekete, illetve egy európai kiskölyök hogyan reagál egy adott konfliktusban. A fekete kölyök, amikor azt kérik, hogy menjen át a szomszéd sátorba és szóljon valakinek, bátran átmegy. Az európai gyereket amikor megkérdezik, hogyan hívják, anyukája szoknyája mögé bújik. A fekete anyáknál szinte állandó a testi érintkezés, míg mi megszoptatjuk, majd lefektetjük aludni. Kevés a testi kontaktus. Régen is ez történt, az asszonyok szülés után elmentek dolgozni. A gyerekek sokáig bátrak, majd elkezdenek félni, hiszen elkezdik megtapasztalni, hogy az X tele van megoldatlan félelmekkel. És szép lassan elkezdik átvenni a mintát, miközben eleinte tele vannak energiával. Mi elkezdjük kondicionálni őket arra, hogy féljenek. Arra, hogy fossanak… Ez a mi felelősségünk. Sok-sok szituációban mi magunk is érezzük, hogy mi lenne a jó út, de mivel annyiszor hallottuk, hogy vigyázz úgyse fog sikerülni, vagy megégeted magad, nem lépünk. Hiába jön az első gondolat, hogy mit tegyek, agyból a rengeteg intellektualizációval elkezdem azt kinyírni, és megszüntetni. Valójában elkezdek önmagamnak ártani, miközben a megoldás ott van előttem.

Az ember valamiért nyugodtabb lesz.
Tükör?
Az.
A fogalmak a helyükön.
Önismeret?
Miközben szinte a folyamatos önigazolás virtualizálódik, illetve annak a kényszeres keresése néhány lájkkal…
A kiút?
Lelőni a poént a kötet elolvasása nélkül?
Nem lenne fair.

Bokros László
Fotó: Siető Gábor