Darren Aronofsky ismét az árral szembe úszva csinált Oscar-esélyes filmet – hogy a szobrot nem kapta meg, nem róható fel a Fekete hattyúnak. A pankrátorhoz hasonlóan a körülményekkel küzdő, céljáért magát is feláldozó hőst ismerünk meg. A közeg viszont kevésbé holywoodi és első hallásra tán kevésbé is érdekes.

Egy középosztálybeli huszonéves lány története ez, ki plüssállatokkal bélelt szobájában lakik édasanyja New York-i lakásában. A lány egyetlen célja, hogy ő játszhassa el a Hattyúkirálynőt Csajkovszkij művében, ezért nagy odaadással készül élete lehetőségére. E rövid storyline-t olvasva elönt minket a filmemlékek giccsözöne: egyenesfogsorú gimis focicsapat-kapitányokat, szépen fésült szőke tincseket, plüssmackós pizsamapartikat és a krokodilkönnyek utáni ölelkezéseket látunk. Valóban felmerül a kérdés: mi keresnivalója van e már-már flashdance-i közegben Aronofskynak?
    Ez a furcsa ambivalencia - mely valószínűleg nagyrészben nézői műfajismeretünknek, prekoncepcióinknak köszönhető – valóban fennáll egy ideig. A film formájával veszi fel a harcot a  cukormázas tematika ellen, és azt már most kijelenthejük: e harcban végtelen győzelmet arat.

  

    Jöjjön hát az első kritika!
    Ez a mű – elsődleges premisszáján kívül - a táncról szól. Ez a művészeti közeg az indikátora a film fő tétjének: képes-e Nina legyőzni önmagát. Egy olyan helyet mutat meg a cselekmény, melyet átlagos nézőként kevesen ismerünk: a táncelőadások próbáit. Micsoda egyszerű, mégis hihetetlen kifejező nyelv a tánc! Egyszerű, hiszen nincs hozzá szükség más eszközre, mint az emberi testre, kifejező, hiszen érzelmeket, helyzeteket, egész töréneteket képes elmesélni anélkül, hogy felhasználná a beszélt nyelvet.
    Ez a legtisztább művészet, és mint tudjuk a legősibb is. E mechanizmus ábrázolásáról viszont lemond a Fekete hattyú. Csak egy olyan jelenetet látunk, melyben a Tina Sloan által megformált koreográfus hölgy mutat hattyút imitáló mozdulatokat Ninának. A film nagy része a próbákon játszódik, de ezeken a rendező szájából elhangzó “let it go” instrukción kívül nem kerülünk igazán közelebb a tánc nyelvéhez.
    A film alapvető témája persze nem ez, de ha láttuk volna a küzdelmet, a kifejezetten technikai, naturalista folyamatot, ahogy egy emberi test a tánc révén hattyúvá válik, kevésbé estek volna rosszul a utolsó jelenet vizuális effektjei.

    A második kritika!
     Kicsoda Nina? Egy burokban élő lány, akit felkérnek élete feladatára: játssza el egyszerre Odettet, a fehér hattyút és a gonosz Odiliát. Ez a lány viszont inkább tűnik prototípusnak, mintsem   igazi egyénnek (Natalie Portman szemet gyönyörködtető játéka ellenére). A kiemelkedő tehetségű, emiatt magánéletét és gyerekkorát feladni kényszerülő, komoly lelki sérüléseket szerző lány ismert archetípusa ez. A film első képkockájától kezdve táncoslányként működik és nem Nina mint szubjektumként. A cselekmény ezután ezt a “robotot” próbálja kiszínezni, egyénné változtatni, mely csak részben sikerül. Kiderül, hogy miért rossz a viszony édesanyjával, de az anya motivációi mégsem mindig tiszták. Kiderül Nina ambivalens hozzáállása saját szexualitásához, de ennek igazi miértjére csak elméleti-lélektani kategóriák által követketethetünk. A Vincent Cassel által játszott Thomas Leroyhoz való viszonya is sok mindenre fényt derít, de pl. Nina apa-képe megint csak homályban marad. Szerencsére a film elég jó hozzá, hogy mindezek ellenére is közel kerül hozzánk a lány. Nyilván a fent említett információk sok esetben szükségtelenek egy főhős jellemrajzában, de egy ennyire erősen pszichologizáló filmben tisztábbá tehette volna a viszonyrendszert.
    
    A legtöbb Fekete hattyúról szóló elemzés a pszichológiai olvasatot helyezi előtérbe.
    Freud Unheimlich 'otthontalanság, idegenség' című tanulmányában kifejti, hogy a képzelet és a valóság közti ingadozás, az idegenség érzékelése váltja ki a félelmet, a félelem iránti különös vágyakozást. (Erről részleteseben lásd Kolozsi László írását a Revizor kritikai portálján: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/3011/fekete-hattyu/)   Freud alapján tehát a Fekete hattyú létező jelenséget mutat be. A lélektani elmélet szerint az egyik személy olyan erősen bekebelezi a másik tudását, érzéseit és átélését (ahogy Nina Lilyét), hogy bizonytalanná válik a határ önnön és a másik személyisége között: én-hasadás történik.

    De valóban ilyen ez a típusú énhasadás? Dr. Dolores Malaspina, a New York-i Egyetem pszichiátria professzora a film kapcsán elmondja, hogy a jelenség bemutatása pszichológiai szempontból pontatlan. A vásznon látott vizuális hallucinációk nagyon ritkák, és ebben a formában nem is realisztikusak, inkább tűnnek hatásvadász vízióknak, mintsem valós hallucinációnak – nyilatkozik a professzor asszony. (A teljes véleményt lásd itt: http://articles.latimes.com/2011/feb/14/health/la-he-unreal-black-swan-20110214)

A harmadik kritika e pszichológiai értelmezéshez kapcsolódik. A legtöbb holywoodi alkotás, mely hasadt személyiségekről szól (pl. Harcosok klubja, Egy csodálatos elme, Viharsziget) általában más dramaturgiát választ, mint a Fekete Hattyú. Ezek jellemzően a már kialakult skizoid állapotot mutatják be a főszereplő szemszögéből, először látszólag reálisan, majd a film dramaturgiai csúcspontján “big hook”-ként értelmeződik át minden addig látott jelenet. Kiderül, hogy ez az egész csak a főhös világában tűnik valóságnak, amint hozzárendelünk egy külső nézőpontot, hatalmas csattanóként ér minket a titok: az egész eddigi film csak egy beteg elme képzelgése volt.

    A Fekete hattyú nagyobb célt tűz ki, és emiatt érdekesebb is, mint az említett filmek: folyamatában kívánja bemutatni a lélektani változást. Ezzel viszont a legnehezebb feladatra vállalkozik, melyre film vállalkozhat: reális közegből próbál képileg absztraktot faragni.

    Ha egy film az első percben lefekteti a szabályokat: “Kedves Néző! Ön a következő másfél órában sárkányokat, boszorkányokat és varázslókat fog látni” - minden további nélkül hiszek neki. A fantasy zsáneréből indulok ki, benne is maradunk, könnyen elhiszek neki bármit. Abban az esetben viszont, ha a film prológusában a valóságot imitálja, a továbbiakban már nagyon nehezen tud absztrahálni.

    A klasszikus (!!!) filmnyelv alapvetően indexikus szemben pl. az irodalom szimbolikusságával. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a Natalie Portman arcáról visszaverődött fény az objektív lencséin keresztül a fényérzékeny celluloidra vetül, és elszínezi azt Portman arcának hasonmásaként. Valós kapcsolat van tehát a filmkép és tárgya között, a jelölő és a jelölt között.  Éppen ezért mondhatjuk, hogy a klasszikus filmkép minden esetben brutálisan naturális – ezt nézőként könnyen kezeljük.

    Ha tehát azt látom e filmben, hogy Nina hátából fekete tollak nőnek ki, akkor az azt is jelenti, hogy a lány valóban madárrá változik. Természetes, a képzett néző érti a szimbolikusságot, érti a másodlagos jelentést, tudja, hogy vizuális effektről van szó, de attól még denotatív (elsődleges) szinten nem történik más, mint hogy a lánynak tollas lesz a háta. Kafka soraiban elfogadom, hogy Gregor Samsa féreggé változik, de Ninát madárként látván, az első gondolatom az, hogy madár lett szegény lányból. Ha kicsit figyelhetném a táncnyelv alakítása, koreografálása révén a “balett-átváltozást” is (ahogy Nina és a koreográfus kitalálja a madár tánci jellemzőit), nem fájna annyira a képileg ábrazolt tollas Nina.
    Persze kétségtelen: a filmnek sikerül véghezvinnie a fentebb említett absztrahálást.

    Mindezekkel azt kell mondanunk: a Fekete hattyú valószínűleg Aronofsky eddigi legéretteb és legcsodálatosabb filmje. Matthew Libatique kamerája nem akarja megerőszakolni a táncjeleneteket, nem szereltek fahrtot és nincsenek fejbúbtól alsó gépállásig tartó kránok. A kamera egyszerűen csak táncol a szereplőkkel – és ezáltal mi, nézők is. Clint Mansell pedig olyan elegáns módon nyúlt Csajkovszkij zenéjéhez, hogy sokszor úgy tűnt, a dallamok a képkockák után születtek. Ha a filmnek csak ez a két erénye lenne, már érdemes lenne megnézni. De ennél sokkal többrőlvan szó.

    E. A. Poe-t megszégyenítve mutatja be a művészet tétjét. Nina saját testéből csinál tökéletes műalkotást, emiatt ő maga nem élhet tovább. Az alkotási folyamat romantikus eszményképe ez, melyet e film igazi, egyéni motivációvá alakít. Ezt a folyamatot pedig ilyen vegytisztán, ilyen érzékenyen még talán soha nem ábrázolta holywoodi mozi. Ahogy Poe novellájában a festő figyeli tökéletes alkotását, majd portréja alanyára pillant, úgy mi is hasonlót érezhetünk a mozivászonra nézve:

"Csakugyan ez maga az Élet!
Ekkor hirtelen kedvesére nézett: - halott volt!”
(Edgar Allan Poe: Az ovális arckép)

Bernáth Szilárd

• fekete hattyú kritika Natalie Portman

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!