Annyira más világban élünk általatok. Meghatározzátok a gondolatainkat, érzéseinket. Az életünk felett gyakoroltok hatást. Várjuk a választ epekedve, kiszolgáltatjuk minden érzésünket és gondolatainkat számotokra, nektek csak döntenetek kell, menjünk, vagy maradunk.
A régi női szerep, az egyszerű női lélek itt folyton léket kap. Ha nem ütjük meg a normát, akkor ki vagyunk rekesztve, nem vágyhatunk jobbra vagy szebbre, mert „mindenki azt kapja, amit megérdemel”. A nő lehetőleg legyen univerzális, de ne legyen útban. Szava legyen, de nem juthat szóhoz. Alázatos és lelkes legyen, akarjon mindent úgy, ahogy az urak, ám nem lehet közönséges. Az egyszerű női lélek saját gondolatai rabjává válik, természetesen lelki síkjának belső vívódása felesleges hiszti csupán, oly nagyon terheli a férfi gondterhelt lelkét.
Milyen az új nő?
Arról a nőről szeretnék beszélni, akit még kevésbé fognak érteni. Sőt, lehet pont ezért lesz rosszabb, mint a régi volt. Lehet feministának, „hiánybetegnek” fogjátok tekinteni és kerülni fogjátok, de ő már itt van.
Lehetsz gyönyörű, mint egy görög szobor, vágyhat rád titokban minden hölgy epekedve, ettől és önmagad gyönyörétől megszédülten természetesen tekintheted alanyi jogodnak, hogy behódoljon a nőstény neked. Aztán nem érted, ha hátat fordítok és tovább sétálok. Nem leszek senki toldaléka, a másodpéldány az indigós lapon, hogyha az eredeti nő elveszik, engem tégy a helyére. Nem leszek odaadó, minden kívánságodat leső, téged maximálisan figyelemmel kísérő lélek, ha ezt a figyelmet te nem adod meg nekem. Nem tehetsz róla, hiszen nem tiszteljük mi nők magunkat. A külsőségeken megépített világon mindenki a tökéletes formákat követi, minden a testi vonulatra van kiélezve, így oly meglepő, ha nem követem a formát és a trendet.
A nő szorong, mert sorstársaival folyamatos versenybe van kényszerítve. Mindig kell újnak, jobbnak és szebbnek lenni, sosincs megállás. A női verseny a legádázabb kör. Egymás sarkára taposva kergetnénk az urakat, de közben játszanunk kell az elérhetetlent. Az olyan közönséges, ha tudom, hogy mit akarok. Nem akarhatom ugyanazt, vagy többet, mint a férfi, mert akkor szajhává leszek. Levadászhatatlan prédával szemben egy könnyű gondolat maradok egy pár percre. Az őszinteségem mellbevágó zagyvasággá lesz, mert veletek ellentétben nem állíthatom egyértelműen, mit szeretnék. Nem kérdezhetem meg, hogy te mit szeretnél tőlem, mert akkor úgysem kapok egyenes választ. Vagy optimális jelölt vagyok, és akkor elrontom a vadászat örömét, és letöröm a szarvatokat direkt kérdésekkel, mert már unom a folyamatosan futtatott köröket. Vagy pedig talonban vagyok tartva a többi névvel együtt a telefon listáján. Ha nem érdekellek többé, akkor illik ezt szó nélkül hagyni, nem szükséges a felesleges dráma.
Nagyon sok hölgy megkeseredve kántálja azt az ősi rigmust, hogy legyünk bunkók a férfiakkal, akkor majd tepernek utánunk. Játsszuk meg magunkat, ne adjuk ki a lapjainkat, forgassuk meg a fantáziát majd hagyjuk pamlagon heverni egy kicsit a történetet, a hím meg majd érkezik. Kérdem én kinek és miért van szüksége arra, hogy minden játszmába önként belesétáljon? Miért kell mindenféle randi előtti és randi utáni szabályt felállítani? Egyszer mondd ki gondolkodás nélkül amit gondolsz leplezetlenül és akkor nagy értetlenkedést fogsz kapni cserébe.
Mi nők, miért adjuk el minden egyes ölelésért cserébe a lelkünket? Miért engedjük, hogy megalázzanak, használjanak és félre dobjanak minket?
Feminista írásnak tűnik ez, de nem az. Mert a férfi az férfi, a nő az nő. Játsszuk a társadalom által ránk testált szerepeket, hűen tükrözve patriarchális világunk virágkorát. Teljesen felháborító, hogy a nő kinyitja a szemét és élni mer, nem? A nő sóvárogva vágyja a szeretetet, testi és lelki biztonságot, és képes bármit alárendelni ennek a vágynak. Még saját magát is. Mikor nyitjuk már ki a szemünket, hogy egyáltalán nem a férfiak viselkedésével van itt a probléma? Mi lenne, ha egyszer a dolgot a saját szemszögünkből néznénk? Hiszen ki engedi meg, hogy a férfi a szeretet nevű illúzió nevében használja a nő testét és a lelkét? Persze, hogy a nő. Minden ellenkezés nélkül képesek vagyunk szerelemből mindennek alávetni magunknak, még a borítékolt megaláztatásnak is. Mert valójában engedjük sőt, segédkezünk önmagunk meggyalázásában. És mi vonzó a megalázott nőben? Az égvilágon semmi. Így megy tovább mindenki a maga útján, és mi ott maradunk a szilánkok között, mint a szemét a kuka mellett. Az új nő felfedezi magában, hogy a férfi csak azt a tiszteletet tükrözi felé, amit a nő táplál saját magában. Ha én tudom mit szeretek, kimondom és aszerint cselekszem, akkor nem fogok belemenni semmilyen mellékes játszmába. Nem fogom engedni, hogy mellettem még száz másik legyen porondon, mert tudom, hogy nem vagyok tartalék, akit elővehetsz a fiókodból. Kimondom, amit érzek és gondolok, nem vacakolok azzal, hogy várjak, míg kitalálod, hogy mit szeretnél.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez