Bármikor felismertem magamban azt az érzést irántad, minden egyes alkalommal megijedtem. Teljesen mindegy, hogy miért vagy milyen események következtében, de egyetlen kérdés lebegett mindig a szemem előtt: te is engem?

Mindig a választól függött az, hogy elfogadom-e az érzést magamban, vagy elhajtom, elutasítom. Ha csak egy aprócska jelét láttam is a „nem” válasznak, vagy annak, hogy nem tudod nekem a kizárólagos igent még megadni, rögtön elengedtem a kötélhúzásban az én felemet, és hagytam magam a mélybe zuhanni. Nem számított, hogy mi történt, mi fog történni, vagy mit tehetek/tehetünk azért, hogy az egy kizárólagos igenné váljon. Nem érdekelt.

Most nem rólad beszélek, mert a te oldaladdal neked kell elszámolnod. Ez az én vallomásom. Ahogy néhány perccel ezelőtt léptem ki a zuhany alól, elgondolkoztam az elmúlt napok történésein, és az érzéseimen. Feltámadott bennem valami, ami újra megijesztett, mert sebezhetővé tesz. A hideg kiráz, ha belegondolok abba, hogy valami újra a hatalmába tud keríteni, ami egykor majdnem felemésztett. Ne érts félre, a szerelem nem tud felemészteni. Mi döntünk úgy, hogy hagyjuk a szerelemnek köszönhetően megélt eufória által előhozott összes énünk közül a sötétet érvényesülni. Hiszen a szerelem akkor igazi, ha önmagunk lehetünk benne, és bizony mindannyiunknak van „olyan” énje…

Ezután megállítottam a démont, mert kibújt megint. Majdnem sikerült neki megtenni az első lépést, és szétszórni a petéit az elmém összes zsákutcájában. Már el is kezdett hipnotizálni, amikor észrevettem, hogy újra felteszem a kérdést, így hónapok után is: te lezártál engem? Hisz micsoda tragédia lenne, ha elismerném, hogy a szívemhez, a lelkemhez, az agyamhoz, az ágyamhoz még mindig csak neked van kulcsod. El sem tudnám képzelni, talán összedőlne a világ, megszűnnék létezni, tönkremenne minden. Valóban ez a megoldás megint?

• érzések félelmek lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!