Tudod, bosszant ez az egész, mert már szinte tűrhetetlen bennem a feszültség. Tudom, hogy a szerelem az egyik legnagyobb horderejű dolog, hogy annyi mindenről, s nem csak és kizárólag egy másik ember iránt érzett érzelmekről szól - sokkal, és nyomós okkal szól többről!

Megbolygatja az ember világát, kirántja lába alól a komfortzónát, és szembe állítja saját magával, a legsötétebb bugyraival is az ártatlan bárányt. És még arra is képes, hogy ezt a folyamatot, sőt, olykor konstans állapotot, mi boldogult szerelmesek, ragaszkodóan ajnározzuk. Így van ez velem most is.
Nagy hajtóerőm az irántad érzett, szinte nem evilági érzelmi töltetem. Régóta tudok róla, régóta élek együtt vele. Próbálok lépdelni az utamon, békésen, és arra használni ezen erőt, amire azt legalább egy kicsit is érdemes. De sokszor, annyira sokszor kárba megy! Miért?

Mert a türelem, és buddhista világnézet nem járnak mellé ajándékba! Nélkülük pedig ez az út járhatatlan, majdhogynem halálos kalandvágy csupán. A türelmetlenség pazarol, pazarolja a jelent, a mostani énem, jelenlegi élményeimet és lehetőségeimet. Érzem, amit érzek, és tudatában vagyok, hogy helyesen – mégis, kivárni, amit ki kell, számomra lehetetlen. Nem véletlen a mondás, hogy márpedig hétköznapi lélek jó mindenre, és nem lehet fennkölt, jelentőségteljes hangulatban élni az életet egészen addig, amíg el nem érkezel. Közben élni kell!

Fizetnék érted a jelenemmel, de a szerelem nem ilyen! Akkor is tanít, ha nem akarom, akkor is okít, ha engem az kínok kínjával kínoz. Mégis ezért szeretem: ezért tisztelem, becsülöm, és ajnározom, az olykor igenis fájdalmas szerelmet – mert önmagában is kristálytiszta, és magával sodró tisztító ereje van.
Mire végig lépdelsz azon az úton, mire odaérsz, ahova kell, nem marad belőled más, csak egy tiszta, és meztelen lélek. Pedig kísértenek az úton a tévképzetek, a gyengébb szívű emberek – ők szívesen behívnának egy zsákutcába, s mondanák azt, hogy barátom, elérted a célodat. De a szíved, az a sajgó, mégis őszintén verő szíved, mindig suttogni fogja, ha rossz ember mellett tetted le a voksodat. Míg az elméd elhiszi a kecsegtető szavakat, és beéri kevesebbel is ha kell, a szíved mindig, mindig suttogni fogja: zsákutca!

Ráadásul az emberek azt hiszik, hogy egy komoly szerelmi vívódás maximum kavics és drágakő között lehet. De nem is gondolnak arra, hogy hányszor majdnem tökéletes a szerelem. Hányszor fordul elő, hogy tökéletesebbnél tökéletesebb gyémántokat sodor elénk az élet, s hogy ez hányszor bőven elég az elmének. De ha egyszer a szív nem leli helyét, akkor még mindig nem vagyunk jó helyen. Kész téboly eligazodni az elme és a szív vitájában, s felismerni, mikor melyik vezeti lépteinket – annál is inkább, melyik szolgálja igazán érdekünket.

És itt lesz csak igazán megosztó a történet: vannak, akik szerint a szív sokszor téved, és bíznak a mindig okos elmében; s vannak, akik vakon is a szívük után mennek, mert nekik bebizonyította az élet, hogy arra van a lényeg. A slusszpoén pedig az, hogy az örökös bizonytalanság és vívódás miatt, hol az egyiket részesítjük előnyben, hol a másikat. Mert úgy kitartani, hinni is valamiben, hogy az látszólag felesleges és eredménytelen, óriási lecke. Ezért a szerelem az, ami olyankor is okít, amikor nem vagy tudatában, és olyan területeken is megingat, ahol azt hitted, szilárdság van. A szerelem egy életlecke, amit így vagy úgy, de eléd sodor a sors, ez pedig egyet jelent: mindenképpen tanulsz!

További írások ITT!

• érzelmek érzések szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!