Ne múljon a világ dicsősége

Az önző gén mindannyiunkban jelen van. Az önző gén valójában a túlélés génje, akkor válik dominánssá, ha a bennünk élő ösztönlény kerekedik felül. Az önző emberi magatartás valójában a saját túlélésünket szolgálja, amikor a saját önnön testi és lelki egészségünk, jólétünk válik elsőrangúan fontossá. Ha mindenki Pál apostol szeretethimnuszát zengené csillogó szemmel, szólna az angyalok nyelvén, nem keresné a maga javát, a rosszat nem róná fel, soha nem gerjedne haragra, mindent elhinne, mindent remélne és mindent elviselne, az egy idealizált, utópisztikus világ volna, melyben egy idő után valaki úgysem lelné a helyét. Lázadóvá válna, és erősen kilógna a sorból. Mert az önző gén ott munkál mindenkiben, látensen, vagy erőteljesen megmutatkozva.

Mindannyian a hétköznapok túlélőgépei vagyunk, a saját szerencsénk kovácsai, és a bennünk élő túlélésért felelős ösztön erősebb bárminél. Nem kapaszkodhatunk a másikba fuldokolva, és nem húzhatjuk le a hajánál fogva a mélybe, de kimondhatjuk: nem, eddig és nem tovább, mert innentől a lelki és testi jólétemet veszélyezteted. A nemet mondás képessége az érzelmileg érett és lelkileg is intelligens ember ismérve. Fel kell nőni, meg kell érni hozzá, és igenis meg kell húzni a határt, ki meddig hatolhat a privát szférámba. Ha hagyom az energiavámpírokat, a lélekgyom embereket, és a jellemgyengekét belőlem táplálkozni, a hátamon felkapaszkodni, vagy a szívemből keselyűként csócsálni, akkor elveszítem azt az alapvető ösztönömet, hogy a saját boldogulásomért, jólétemért, vagy felszínen maradásomért küzdjek. Minden embernek tartás kellene, és egészséges önbecsülés, akkor nem lennének lelki tusáink, vagy traumáink, és nem lennének önértékelési zavaraink.

A női lét színes, kihívásokkal és meglepetésekkel teli. A kiteljesedett női lét során alapvetően fontos a helyes önértékelés, de napjaink Y generációja sok esetben sérült, a hagyományos családi normák kibillentek helyükről, a lányokat valódi életművész, szerepzsonglőr és a folyamatosan az „igazit” kereső szingli anya neveli. Aki réges-régen elcsökevényesítette magában az egészséges önzőséget, és csak halvány fogalmai vannak az alapvető női szerepekről. Miért? Mert az egyszülős családmodell szomorú és önhibán kívüli példái, és mert húsklopfolóval vernek szöget a falba, és letörnek a körmeik, mialatt keréknyomást ellenőriznek a benzinkútnál. A lányok ennek következményeként az apaképet fájdalmasan hiányolják, és lesznek harminc évvel idősebb, dominanciát és biztonságot sugárzó férfiak kiszolgáltatott szeretői, szomorú kapcsolatprostik lesznek, akik boldogok, hogy végre nem kell gondolkodni, szerepzsonglőrködni, és levegőért kapkodva felszínen maradniuk, mint ahogy annak idején az anyjuk tette. Másik kirívó eset, hogy képtelenek lesznek elköteleződni, vagy egészségesen, hosszú távon kötődni bárkihez, mert az apakép hol volt, hol nem volt az életükben. Feltűnt, majd újra leáldozott, mint a nap. És ez így ment, egészen a felnőtté válásig.

Mikor? Mikor vagyunk egészségesen és életigenlően önzetlenek? Amikor nem bánjuk, és jöhet bármi, égszakadás vagy földindulás, földrengés, vagy bármilyen extrém természeti katasztrófa, mi akkor is őt helyezzük előtérbe. Például, amikor anyák leszünk. Az anyává válás fiziológiai változásai mellett, lelki tényezők is legalább ilyen mértékben érvényesülnek ebben az új szerepünkben. Kár tagadni, egy igazi anya mindig valódi, misztikus hős. Mert majdnem belehal a szülésbe, és a vállelakadásnál csak a császármetszés menti meg a babát. Mert ott virraszt a földön fekve a betegágynál a kórházban, mert odaadja a fél veséjét, és mert ráfekszik a babakocsira, és a testével védi a gyermeket, amikor egy vad, kóbor kutya támad. Ilyenek is vannak. És olyanok is vannak, amikor szerelmes lesz a nő. Valódi szerelemre gondolok, nem pótlékra, cukorpapára, két lábon járó, hús-vér ATM automatára, hanem valódi, tiszta érzéseken alapuló szerelemre. Ekkor már nem vagyok túlélőgép, leszámoltam e szerepemmel. Az ő jóléte éppolyan fontos, mint az enyém, mert egyenrangúak vagyunk. Lehet, hogy az egyik pillanatban háttérbe szorulok, mert őt kell szeretnem, dédelgetnem, bátorítanom, ápolnom, erősítenem, motiválnom. De a másik pillanatban ő ugyanezt teszi velem.

Így jön létre a csodás szeretet-egyensúly, és így nem múlik el soha a világ dicsősége.

Király Eszter

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!