Ezerszer elképzeltem, mit tennék, mit mondanék neked, ha csak utoljára is, de a szemedbe tudnék nézni. Megtörtént. Ott álltam előtted, vártam a pillanatot, hogy a szemedbe tudjak nézni, de ehelyett, a lehajtott fejeddel tudtam csak kommunikálni. Bár ez sem tartott vissza abban a percben…

Olyan gyorsan történt minden, már csak arra emlékszem, hogy a buszon ülök, hozzád tartok, pár megálló múlva leszállok, és megteszem. Megteszem azt a lépést. Talán hibát követek el, talán nem, de eddigi életem során sem nagyon tudta megmondani senki, hogy mit csináljak, mert mindig mentem a saját fejem után, ahogy most is…

Remegő gyomorral léptem be a társasház ajtaján, ahol természetesen szerencsétlenségemre egy ismerős portás ült az esti műszakban. Köszöntem, majd gyors léptekkel mentem is felfele a lépcsőn. Aztán hirtelen olyan dolog történt velem, amire én magam sem számítottam. Megijedtem. Megtorpantam. 
Megálltam a lépcső tetején, és elgondolkodtam, hogy most inkább visszafordulok. Az járt a fejemben, hogy mégsem tudom megcsinálni. Egyik vállamon egy angyalka ült, aki szépen csengő hangján próbálta nekem mondani, hogy gondoljam végig, nem lesz ez jó nekem, forduljak vissza. A másik vállamon a kisördög biztatott, ha már eljöttem idáig, igenis meg kell tennem, nem adhatom fel. Ez a mondat volt az, ami miatt tovább indultam az ajtód felé. Arra gondoltam közben, hogy soha nem adtam fel, nem most fog eljönni ez a pillanat. Összeszedtem minden bátorságom, és bekopogtam…

Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen képet vágtál, amikor megpillantottál. Meglepődtél. Nem erre számítottál, és igazából rögtön kiült az arcodra, hogy nem is hitted, látni fogsz még valaha. Bár az igazság az, hogy nem ismersz még eléggé. Nem voltál bunkó, behívtál, eközben én elmondtam miért is jöttem. Vagyis mondhatni én beszéltem megint, te pedig hallgattál. Olyan zavarban voltál, mint amikor az óvodás gyereket rajtakapják valami csínytevésen. Hol lehajtott fejjel nézted a földet, hol egy pillanatra rám pillantottál.

Nem igazán tudtam veled zöld ágra vergődni. Annyi viszont biztos, hogy már azért megérte odamenni, hogy a szemedbe nézhessek. Sikerült, és kiolvastam mindent. A válaszokat a kérdéseimre, ha nem is mindre, de kaptam. Miután láttam rajtad, hogy nem tudok veled mit kezdeni, hiszen makacs vagy, hogy ha  nem akarsz, akkor nem beszélsz, ezt már megtapasztaltam, ezért úgy gondoltam itt az ideje mennem.

Ahogy elindultam láttam az arcodon valamit, de hirtelen nem tudtam hova tenni, mentségemre szóljon, hogy ideges és csalódott voltam egyszerre. Nem emlékszem, hogy valaha menekülni akartam volna előled, és a lakásodból, azonban abban a percben igen. Eközben minden porcikám lüktetett, mert legszívesebben odamentem volna hozzád, és megcsókoltalak volna, még utoljára, hiszen tudtam, ez a mi utolsó találkozónk…de nem tettem. Rád néztem, majd hátat fordítottam, és kisétáltam az ajtón…

További írások ITT

• csalódottság elengedés érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!