Egy tökéletes világban valószínűleg most tudnám, hogy mit kell lépni. És valószínűleg te is tudnád, hogy hogyan kell elmondani azt, ami most a némaság csendjébe van fojtva. Egy tökéletes világban valószínűleg nem akarnád kitalálni azt, hogy én mire vágyom, mert eléggé hinnél bennem annyira, hogy tudd, ezúttal nem fogsz újra arccal a padlónak csapódni.

Mert hogy is működik ez? Az ember cselekszik, sokszor ösztönösen, amíg az érzés vezérel. Aztán cselekszik félelemből, ami a belső bizonytalanságából ered. Majd cselekszik a régi - többnyire rosszul - berögzült mintái alapján. És máris megtörik a dolgok szépsége, igaz? Belépnek a jól ismert félelmek, amik átveszik az irányítást, és már löknek is vissza a régi játszóteredbe. Oda, ahol legalább már ismersz mindent.

Ott nincs kihívás, nincsenek ijesztő, előre nem látott kanyarok. Ott a régi, jól megszokott, önmegerősítő, ugyanakkor hamis kép vár. De számít is ez? Nem, persze, hogy nem. Mert ott a biztonság, a komfortzóna.

És tudod, nincs ezzel baj, mert mi, emberek ilyenek vagyunk. Idő kell, amíg eljutunk oda, hogy megyünk az érzést után. Idő, amíg eléggé hiszünk magunkban ahhoz, hogy tudjuk, az igazi vállalás az, amikor nem szarunk be attól, hogy milyen forgatókönyvet dob be az élet. Megyünk előre, hallgatunk a szívünkre és engedünk neki.

De nem mindig megy ez ilyen egyszerűen, és ahogyan mondtam, nincs ezzel baj. Olyan értelemben semmiképp, hogy haragot keltsen bennem. Fájdalmat, csalódottságot, szomorúságot, azt igen. De dühöt, haragot, esetleg bosszút...azt nem. Nem az én stílusom lenne. Egyébként is régóta tudjuk azt, hogy a harag rossz tanácsadó, nincs is szükség arra, hogy magamba forgassam a tüskét.

Vannak kapcsolódások, amikről az első percről érezzük, hogy különlegesek. Tudjuk, hogy be fogják vinni a gyomrost, csak az a rizikó, hogy vajon az égig reptetős, jó értelemben vett, vagy a padlóra csapós, hadd fájjon módon.

A baj csak az, hogy mindig megpróbáljuk kitalálni, hogy a másik hogyan érez, mire vágyik, mit is gondol valójában. Ezerszer lefuttatjuk a belső szoftverünkön, hogy miért állnak úgy a dolgok, ahogy. Kevert jelzések onnan, kimondatlan szavak innen, kétségek benned. Elkezdünk téves, hamis és természetesen a belső félelmeink által kreálni egy képet, ami ha párosul egy nagy adag önszeretetlenséggel, akkor az hova vezet? Oda, hogy a másik akkora satut nyom majd, hogy te csak repülsz a szélvédőn keresztül tovább. Majd ott állsz és nem érted.

De az igazság az, hogy belelátni egy másik ember fejébe, szívébe sosem leszünk képesek. Maximum a saját szívünkre hallgathatunk, ami nem csap be. 

Nincs itt szó önámításról. Érzésekről van szó. De a legfontosabb mégis az, hogy a világ annyi mindent mondhat el valakiről, mégis elég, ha te érzed azt, ami történt. Függetlenül attól, hogy valaki mit mutat vagy éppen nem mutat feléd. Attól még te a lelkeddel érezheted a másik ember valóságát. És ez pont elég. Nehéz elhinni, hiszen mind bizonytalanok vagyunk a magunk módján, azt hogy amit a másik sokszor a belső harcai miatt tesz az nem rólad szól, vagy éppen ellened. Mindannyian harcolunk önmagunkkal, és talán éppen emiatt itt lenne az ideje, ha befejeznénk az egymással való harcolást.

Mennyi történet lenne sokkal szebb, ha nem akarnánk a másik ember szívével és fejével gondolkodni és érezni. Egyszerűen csak hinnénk a másikban, magunkban, és legfőképpen kettőnkben annyira, hogy tudjuk, minden rendben lesz.

Ehelyett mit teszünk? Ellökjük, kizárjuk az érzést, és visszatérünk a magunk valóságába...mert ott a valósnak vélt biztonságban messziről nézhetjük azt, ami kellő érettséggel a boldogság lehetett volna...

• érzések félelmek lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!