Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy minden összefogott ellenünk. Emberek fordulnak el tőlünk, látszólag nem tettünk semmit a konfliktus érdekében, mégis kisétálnak az életünkből.
A vitákból vesztesen kerülünk ki, nem tudjuk érvényesíteni igazunkat és magunkra maradunk. Ebben az állapotban minden beszűkül. Érzékennyé válik a lélek és minden olyan pillanatra, amit bántásként kapunk, sokszor mi is bántóan reagálunk. Elkezdünk túlértékelni olyan dolgokat, amelyeknek nem szenteltünk korábban figyelmet és kiélezzük minden vitatémára a tudatunkat. Ilyenkor összejön minden, csőstül árad a nyakunkba a balszerencse, mi pedig hánykolódunk, mint egy hajótörött az ismeretlen, sötét vizeken. Úgy érezzük, nem nekünk osztották a lapokat.
Mintha a sors gúnyos játékot űzne velünk, mintha azt mutatná, hogy akárhogy kapálózunk, végül úgyis egyedül maradunk, tehetünk ellene bármit, nem fogunk sikerrel járni. Ezzel az állapottal együtt jár egy mély, megfoghatatlan, zuhanó és magába olvasztó magányérzet. Úgy érezzük egyedül maradtunk a világ harcaival szemben, és minden ellenünk fordul. Bűnösök leszünk, állandóan hibáztatva, és folyamatosan bizonygatjuk saját ártatlanságunkat, mellkasunkra szorítva a kezünket, attól tartva, hogy rögtön kiragadja belőlünk a szívünket a fel-feltörő pánik. Mellőzve vagyunk, mintha selejtesek lennénk, mintha olyan betegségben szenvednénk, amitől mindenki undorral néz ránk. Fájdalmunkból rögtön haragot kovácsolunk és oda szúrunk, ahol legjobban fáj a másiknak az élet. Mindegy milyen eszközzel, csak ne érezzük ezt a légüres fájdalmat, a mindent felemésztő magányt, amit a másik okozott bennünk azzal, hogy cserbenhagyott minket.
Hibáztatni kezdjük a környezetünket, hiszen mi mindent megtettünk a cél érdekében, mégis mindenki úgy gondolja, hogy szabadon átléphetnek felettünk, hiszen meg se fogjuk érezni. Pedig érezzük. Látszólag mindenki nagyon jól érzi magát a kis életében, de mi, igen mi nagyon nagy kínban vagyunk és persze hiába mutatjuk meg a világnak, keresztre feszíttetve magunkat a nagyközönség előtt, ez mindenki számára közömbös marad. Minél jobban kapálózunk saját fájdalmunk generálta önsajnálatunkban a világ felé, előbb a távoli, majd a közeli ismerősök is kerülni kezdik köreinket. Elhagytak bennünket. Ilyen könnyen magunkra hagynak minket, gyarló kis porszemeket, hiszen mindenki annyira el van foglalva a saját kis fontos életével, csak ránk nem tudnak egy percet sem szánni. Nem kapunk figyelmet, pedig oly nagyon szomjazunk rá.
Az ördögi kör beindult. A lélek önmagát gerjeszti fájdalmában, és mindenhol a saját önigazolására keres bizonyítékot. Ha nem talál, akkor persze adni fog okot rá. Dührohamok, szándékosan fellobbantott viták, félrehallott megjegyzések kiértékelése, és egyszer csak magába szorítja tüdőnket a magány. Elfogy a levegőnk, mi pedig lógunk csendesen lengedezve saját magunk által gyártott akasztófán. Voltunk hasonló cipőben. Nem jó érzés, mikor érezzük saját igazságunk sziklaszilárdságát, és a világ mégsem ért meg bennünket. Hiába mondjuk A-nak vagy B-nek, egy idő után úgysem fog megérteni minket senki. Ezekben a pillanatokban találkozik a lélek a tükörrel. Mivel minden folyamat, amelybe belecsúszunk, valójában nem egy nálunk nagyobb létező által generált átok vagy bosszú, csupán tetteink tükörképe. Azért gerjeszt fájdalmat bennünk egy esemény, azért hergeljük fel magunkat egy látszólag jelentéktelen témán, mert az visszacseng a bennünk rejlő fájdalommal. Vagyis rezonálunk rá. És a környezetünk valójában, mint egy jól megrendezett színpadi játékban, elkezdi játszani a ráosztott szerepet. Mindenki tükröt tart azokra a hibáinkra és tévedéseinkre, amelyekre vakfoltosak vagyunk. Nem látjuk kívülről minden cselekedetünket. Nem tudjuk pontosan behatárolni a saját fejünkből, hogy ki hogyan fogja fel azt, amit belőlünk érzékel. Így hiába vannak jogos érveink és igazunk, amíg nem hallgattuk meg a másik oldalt, addig sötétben tapogatózhatunk csak.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez