Meg kell tanulni újra érezni

Pár héttel ezelőtt azt mondtam magamnak, hogy itt van a vége ennek a betegségnek, nem akarok többé én lenni a rákos lány. Aztán be kell valljam nektek teljesen őszintén, hogy szomorú lettem: ez tényleg csak ennyi volt, nekem ez ilyen könnyen sikerült? Félreértés ne essék, roppant mód hálás vagyok a sorsnak, az orvosaimnak és mindenki másnak is, aki mellettem volt a nehéz időszak alatt, de rá kellett jönnöm, hogy a betegségben nem is a betegség rész volt a nehéz, hanem az, ami utána van.

Arra ugyanis nem készít fel az égvilágon senki, hogy mi van a rák után, a Wertheim műtét után, milyen lesz az élet a méhem nélkül, hogyan fogok festeni a tenyérnyi hosszúságú heggel a hasamon, és miként kell megtanulni újra érezni. Merthogy megannyi ideget elvágnak ilyenkor, közülük van olyan, ami a járásért felel, - egy ideig nem éreztem a bal combomat például - néhány olyat továbbá, amik pedig az anyagcsere folyamatok felelőse. Lelkiekben a legmélyebben az operáció után voltam, mert meg kellett tanulnom elfogadni a helyzetemet. Én, aki korábban egy pillanatig nem tudott egy helyben maradni, hirtelen önfegyelemre volt kényszerítve és türelmességre. Valaki ezen erényekkel jön a világra, de jómagam nem tartoztam a türelmesek táborához. Mindent akartam, azonnal, nem később, nem vigaszágon, hanem most, rögtön, máris. Ebben a betegségben nincs ilyen, a rák ezeket a határozókat nem ismeri. Mikor újra emberek közé léptem, rettenetesen különös volt minden. Biztos így érezte magát Robinson is, amikor visszatért a civilizációba. Egycsapásra idegenné válik a korábban megszokott világ. Még ma sem találom sokszor a helyem. Nyilvánvaló, hogy teljesen fel fogok épülni, hisz már most csodálatos dolgokat produkál a testem a gyógyulás terén, de semmi nem lesz már ugyanaz, és ezt nem feltétlenül úgy értem, hogy rosszabb lett az élet. Sőt, olyan éterek váltak elérhetővé számomra, ami azelőtt nem volt, vagy csak nem bátorkodtam felismerni. És sok feladat vár még rám, mert vannak nők, akik nem születtek ennyire szerencsés csillagzat alatt. Azokra gondolok, akik előtt nem nyílik meg a kórház kapuja az előnyös kapcsolatrendszerének köszönhetően, vagy nincs elég pénze a rehabilitációra, merthogy a csúfos anyagi rész elengedhetetlen kelléke a gyógyulásnak. Vagy egész egyszerűen csak szégyelli magát, és nem is mer beszélni róla. Szinte senkit nem készítenek fel arra, hogy mi vár az emberre, amikor kikerül a műtőből. A fórumokon pedig vajmi keveset találni erről. Éppen ezért csatlakozom a Mályvavirág Alapítványhoz, ahol ezeknek a nőknek tudok segíteni a többi kedves angyallal együtt.

A gyönyörű hegem pedig egész életemben emlékeztetni fog arra, hogy szerencsés vagyok, hogy erős vagyok, hogy bátor vagyok. Az erőseknek és bátraknak pedig segíteniük kell a bajbajutottakon. Legalábbis nekem így tanították.

Szentesi Éva

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!