A végtelen monotonitás percei hetekké, hónapokká válnak ma. Nem hoz lázba semmi. Minden szürke, minden csendes, olyan elhagyatott. Bámulom a szoba falait és megfeszítem minden idegszálam, mert terelni akarom a gondolataim, de csak elmélázom. Újra képek úsznak az elmémbe, felzaklatnak és fájnak.

Régi barátok arcai, a szép pillanatok, amiket megéltünk most itt táncolnak lelki szemeim előtt. Te is itt táncolsz, te legutolsó barát ki itt hagytál. Szívemből tovatűnt az össze nem keverhető, örömtől csöpögő érzés mindig mikor rád gondoltam. Hűtlen szerető lettél, én pedig a ma este levetett ruhád.

Szabad perceimben akár egy kukkoló, pillantásom a telefonomra szegezem, megnézem a profilod, visszamosolyogsz rám egy számomra ismeretlennel, sugárzol, jól érzed magad. Képzeld én is jól érzem magam.. dacolok, bár én nem voltam sehol csak itthon ültem és merengtem egyedül. Jó lett volna látni, jó lett volna együtt nevetni, vagy ha nem nevetünk, akkor csinálni bármit. Együtt.

Hát elindítom a telefont, nagy puffanással érkezik a kanapém oltalmába, biztosabb kezekben van, mint nálam. Értetlennek érzem magam és butának. Egy hihetetlenül egyszerű –a szó legrosszabb értelmében- embernek. Akit lehet „használni” és persze kihasználni. Hogy nem vettem észre hogy már nem annyit jelentek neked, mint te nekem. Hogyan ismerhettelek így félre, hisz azt hittem, ha elő is fordulna velünk ez az eset te nem is lennél képes így bánni velem és átlépni rajtam.

Haragom emészt, a bensőm forrong, remeg a kezem, hogy ne írjak neked valami nagyon bántót, hogy lefagyjon arcodról a mosoly az új legjobb barátod mosolyával együtt. Rád akarom ragasztani a becsapottságomat és minden rosszat, amit irántad érzek most.

Túláradó érzelmeimet megpróbálom levetkőzni és lekötni mással az elmém, mondván ennyit sem érdemelsz. De nem tűnsz el, pedig annyiszor rugdoslak odébb a fejemben, akaratom ellenére mégis belesüppedek a hiányodba. Rosszabb, mint egy párkapcsolatot elveszíteni. Elvesztettünk mi már együtt sokat, de mi maradtunk. Most ezt vetted el tőlem, persze nem ez volt az első lépés, talán csak a cseresznye a csodaszép habos idegösszeroppanás közeli állapothoz. Nem is vettem róla tudomást, nem akartam ennek a közeledtét látni.

Még egyszer megnézem a képet, beremeg ugyan kezem, de nem írok semmit. Úgy döntök, hogy ma jó leszek. Egy igazán jó ember, aki örül a mosolyodnak még, ha nem is velem osztod meg. Gyorsan be is vallom magamnak, hogy ez most nem megy, de célként kitűzöm és nézek valami jó hosszú elfoglaltságot, ami kitart addig, míg képes nem leszek erre.

• érzelmek érzések lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!