Sötét van, az eső szakad, nincs itt senki, az utca kihalt. Egyedül ülök a hideg kövön, haza mennék, de nincs hova. Nem akarok otthon sem lenni, nem akarok sehol sem lenni. Tartanék valamerre, de nem látom az utamat. Mitől volna jobb egy üres lakásban, ahol csak a magány vár rám, az a magány minek évek óta vagyok hű szolgája.

A magány mi annyira az életem része, hogy a bennem lakozó falak mögött is már csak ez néz vissza rám. A sötétségen túl van az én szívem és annak legmélyén a lelkem, ami hiába óriási, és már réges-rég lehetne valakié, aki megbecsüli, nem csak összetöri és meggyötörve elfeledi. Legbelül én is erre vágyom, nem a beton falakra, melyekkel körbezártam önmagam hosszú ideje már.

Az eső csak szakad, érzem az illatát is. Régebben nem szerettem az esős napokat, de most mintha a könnyeim hullanának rám az égből, így mosnák el a valódi könnycseppeket. Könnycseppek, amik csak folynak le, végig az arcomon. Miért könnyezem, hiszen semmi sem történt… talán pontosan ez az oka, hogy a semmi is tud fájni, a semmi is tud egy reakciót kiváltani. Az eső csak esik, zakatol tovább… felfrissít, ahogyan rám esik gyengéden. Szeretem ezt az időt most, melegség járja át testemet, nem fázom és ez az eső is valahogy más, mint eddig valaha. Mintha simogatná arcomat, mintha valaki fentről üzenne nekem, és letörölné könnyeimet, miközben gyengéden átkarol. Ez egy jel talán, hogy kezdjem újra az életemet. Kezdjem újra, amit elrontottam, amit nem vettem észre eddig. Lassú léptekkel hazafelé ballagok, a lakásba lépve az ablakot kinyitom, mert hallani akarom az égi játék monoton zúgását. Így nem is vagyok már egyedül, hallom kopogását a tetőn. A takarómba bújva, szorítom magamhoz, mintha velem lenne valaki. Már úgy is érzem, és nem csak hazudok magamnak, ahogy tettem azt korábban. Velem van valaki. Valaki, aki vigyáz rám, ha nem is a teste, de a lelke itt van mellettem.

Angyalaim az ablakom szélén ülnek és vigyáznak rám, amíg lehunyom a szemem és mély álomba zuhanok. Álmaimat védik lelkem hű katonái, akik nap, mint nap megküzdenek sötét vágyaimmal, melyek messzire sodornak néha a tiszta, szerethető valóságtól. Mert nem vagyunk egyedül, és bár sokan félünk önmagunk lenni, mindig lesz, aki szeresse az igazi valónkat. Ne félj hát az egyedülléttől, a szeretet valamilyen formája mindig jelen van.

• magány szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!