Az emberi elme az idő pörgése miatt a folytonossághoz szokott. Nem szeretjük a végleges dolgokat. Ahol egyszer figyelmet, szeretetet, szavakat, és önmagunkat – szenteltük valakinek vagy valaminek, onnan képtelenek vagyunk nyomtalanul eltűnni.
Sokszor segít a fájdalom – néha könnyebb kiszakítani magunkat egy környezetből, ha fáj, mint ahogy szokták mondani: „ha nem lépsz, még nem fáj eléggé” . Nehezen észrevehető, ám annál nyilvánvalóbb – a fájdalom néhol jóval erősebb kapocsnak bizonyul, mint a szeretet. Hiszen a fájdalom a szeretet sérüléséből fakad.
A szeretet hiányából. De abban a pillanatban, hajt minket a döntés sürgetése, mert van, amikor a szív megcsömörlik. Egy bizonyos helyzetből, bántásból, fájdalomból, változatlanságból már elég. Betelik a pohár, kicsordul az utolsó csepp és a lélek menekülni próbál. Érezzük a sürgetést az ereinkben, mint az adrenalint, ahogyan futásnak eredünk a helytelen döntéseink és képtelennek bizonyult helyzeteink elől. Ha magunk mögött hagyunk egy utat, akkor fel kell dolgoznunk a változás tényét. Azt, hogy a jól megszokott helyett, másképp alakul majd a sorsunk. Új utak jönnek. Új emberek és helyzetek kapcsolódnak bele életünkbe, kitörölve, felülírva a korábbiakat. Mégis úgy érezzük a régi szálak csak nem szakadnak. Ahol egyszer emlékek és érzelmek szövődnek, annak a helyén ma már űr tátong, és hiába az új és a szép, nem tudja betölteni ugyanazt a szerepet.
Az érzelmek nem helyettesíthetők mással. A szerelmek jönnek mennek, de van, amit csak az az ember hozott ki belőlünk. Van, aminek csak egy adott valakivel volt értelme, más hiába próbálkozna, vakvágányra futna az egész. A hiánya egy szeretett személynek felkavaró, de a legrosszabb az egészben, amit a mi lelkünkből veszítünk el a másikkal együtt. Én itt maradok, ő tovább visz egy darabot belőlem, ami csak vele volt teljes, működőképes. Nem fogok azon a részen sose jobban funkcionálni, mert mással nem lehet azonos emlékem.
Néhol mégis felsejlik az azonosság, és olyankor megriadok, mert ezt nem te jelented nekem, hanem tőle kaptam először. Mégis feszülnek a szálak, ahogy múltam árnyából a napfényre szaladok, próbálok szakadni tőle, de nem engednek az emlékek. Félek elveszítem lelkem darabját, ami fontos nekem így megállok középen, egyik oldalon a szívem, másik oldalon az elmém tekereg, próbálna kettészakítani. Hiába várjuk, hogy az idő feloldja a szálakat, sokszor évekig képesek vagyunk gyászolni, ha valaki kilép az életünkből. Nem feltétlen szerelemről szól az egész, legyen az egy gyász fájdalma vagy egy szeretett háziállat elvesztése, minden ami valaha fontos volt nekünk, egónk kuporgatja az ínséges időkre. Aztán ahogy telik az idő, mégis megmozdul valami. A cselekmények elsodornak, mindig kisüt a nap a sötétség után.
Az új emberek nem pótolhatják a régit, de adnak mást, esetleg jobbat, mint amit addig csak hittük, hogy megérdemeljük. Rajtunk áll, hogy be merjük-e engedni azt, ami előttünk áll, vagy pedig állunk meredten a múlt és jövő ajtaja között félúton, vállunk fölött visszapillantva a mozivászonra, ami a múlt fekete-fehér képeit vetíti retinánkra. Nem mondom, hogy egyszerű. A véglegesség sosem egyszerű. A legrosszabb, amikor hitegetjük magunkat, hogy még helyre hozható, még visszatér, ha tényleg értékes volt, ha jelentett valamit akkor majd lesz még olyan amilyen volt. De ez téves elképzelés. Ugyanolyan már sohasem lehet két helyzet. Ahogy én sem ugyanolyan vagyok, mint amilyen a konfliktus előtt voltam. Viszont abban van igazság, hogy ha visszatér egy rég elfeledett szituáció az életünkbe, akkor másmilyen még lehet. Mert a tapasztalatainkból eredően már más szinten állunk hozzá a történésekhez. Ha megbántottuk egymást, akkor átértékelhettük a történéseket, esetleg menet közben történtek mindannyiunkkal olyan cselekmények, amelyek a múlt átértékelését igényelték. A múlthoz való ragaszkodás elengedéséhez… az elengedésre van szükségünk.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez