Felállni és továbbmenni
Kifejezehetetlenül és kétségek nélkül hiszek az életben. Hiszek benne akkor is, ha épp nehéz napokat élek át, és nem látszik a fény az alagút végén. És hiszek benne szívfájdalmak, sőt kudarc esetén is, mert hiszem, hogy az életnek titka van, s az nem lehet más, minthogy mindannyian boldogságra születtünk!
Csak a játékszabályokban nem vagyok biztos. Pedig figyelek, teszem, ami tőlem telik és tanulok. Figyelem magam, a környezetem, szemlélődöm, s olykor elbukom. Körbenézek és tele kérdésekkel, könnyes szemmel próbálok okokat találni, aztán felállok és bízva abban, hogy végül úgyis minden okkal történik továbbmegyek.
Nem adom fel. Ha kell százszor, ezerszer állok neki, próbálok játszani az élet zongoráján, folyamatos alázattal gyakorlom az elengedést, a megengedést, a küzdelmet, a kitartást.
Feltartózhatatlan bizalommal hiszem, hogy vannak jelek, melyek vezetnek minket. Hogy odaföntről vigyáznak ránk, hogy létezik út, amin mindenkinek egyenként végig kell menni. Persze gyakran el is bizonytalanodom, mert nem tudom mikor kell erőn felül teljesíteni, mikor feladni, s belátni, hogy nem jófele tartok és elengedni. Elengedni és tudni, hogy mindennek megvan az oka, hogy az élet úgyis jobbat ad helyette, csak a ragaszkodásomat kell legyűrni. Még nem érzem biztosan, mikor elég alázatosnak lenni, csendben dolgozni, kitartóan, következetesen tenni a dolgom, és mikor kell bátornak lenni, szívszakadva rohanni, az égbe kiáltani.
Még nem tudom mennyit számít a sorsomban a gondolat ereje és mennyi eleve elrendelt, mennyi a játéktér, amelyben mozoghatok, de a végsőkig elmegyek, s onnét majd körülnézek, hogy felmérjem mehetek-e tovább, egyáltalán képes vagyok-e rá, belefér-e még ebbe az életembe újabb történetek megélése és elmesélése.
Egy biztos, eddig minden a maga idejében történt. Se nem előbb, se nem utóbb, mint ahogy a dolgok (és főleg jómagam) készen nem álltam a változásokra. Akkor már minden könnyedén ment. Az élet hozzátette a magáét, mutatta az utat, hozzárendezte a körülményeket a lépéseimhez, megkönnyítette a változást, olykor meglepetésekkel is kedveskedett. Akkor minden világos, könnyű és magátólértetődő lett. Annyira, mint addig semmi, csak menni kellett, könnyedén, erőfeszítések nélkül. Csak figyelni, jelen lenni és amikor kiteljesedtem a pillanatban, a következő nagy ugrásra készülni…
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez