Érzelmi kiszolgáltatottságban

Mindannyian kerültünk már méltatlan helyzetbe, méltóságunkon aluli kapcsolatba, mert ahogy az már szinte mindenkinél előfordult: ha ránk talál a szerelem, nem mérlegelünk. Ritkán vagyunk képesek annak látni a másikat, aki. Ha rendkívül tudatosak, éberek vagyunk, s a sors is rajtunk tartja az egyik szemét, esetleg sokszor megégettük már magunkat, és óvatossá váltunk, kikerülhetünk néhány nemkívánatos helyzetet, de persze garancia semmire sincs.

Az ember mindig szomorúan, együttérzéssel tekint azokra, akik külső szemlélőként rosszul választottak maguknak társat. Leggyakrabban az derül ki, hogy nem csupán mi látjuk a helyzetüket reménytelennek: ők maguk is elveszettek és kilátástalanok a saját életükben. Boldogtalanok, nincs pénzük a változtatásra, vagy ha pénz épp akad bőven, jönnek a pesszimista gondolatok: kinek kellenének még ők, így legalább nincsenek egyedül. Aztán, ha néha akkora a nyomás, hogy mégiscsak valamiféle megoldás után kezdenek kutatni, és már lépnének, újabb félelemek jutnak eszükbe, és meghátrálnak.

Nehogy azt hidd, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy az emberek ilyen gyávák. - mondja az egyik barátom. Mindenki szeretetre és biztonságra vágyik, ezért húzza magát csőbe. Jön valaki, és azt mondja, hogy szeret minket, mi meg rögtön elveszítjük a józan ítélőképességünket. Ha jobban belegondolsz, a legtöbbször esélyünk sincs, hogy meneküljünk egy nem feltétlenül nekünk való viszonytól. Hajt a vágy, a remény, hogy most majd minden rendben lesz. Nem látunk és nem hallunk. Azt sem vesszük észre, ami az égbe kiált. A sors olykor egyáltalán nem kegyes, s csak ritkán akadályozza meg a rossz dolgok beteljesülését. Hogy nem léptem bele egy rettenetes kapcsolatba, annak az egyetlen oka az, hogy a másik gyáva volt. Az ő alkalmatlansága mentett meg attól, hogy egy ilyen emberrel kössem össze az életem. Azt is mondhatnám, hogy óriási szerencsém volt. Nem ugrottam rögtön a kapcsolatba, hagytam egy kis teret az életnek, hogy maguktól alakuljanak a dolgok úgy, ahogy akarnak. Ha akkor a másik egy kicsit bátrabb, nekem is végem van. Lehúz, magával ránt a semmibe, a céltalan életébe. Legtöbbünknek - hiába tartjuk magunkat rendkívül okosnak - esélyünk sincs a menekülésre. Ki vagyunk szolgáltatva az érzésnek, és a lehetőségnek, hogy végre szeretnek minket. Hogy valaki ott lent a mélyben, a reménytelen kapcsolatban mégis képes fordítani a sorsán? Nos, mindenkinél máshol van az a bizonyos piros gomb, amit ha megnyomnak, hagyunk csapot-papot, vissza se nézünk, mindegy, mi jön, továbbállunk. S ilyenkor visszatekintve az elvesztegetett évek, kihagyott lehetőségek tömege mered ránk. A felismerés, hogy mekkora hülyeséget csináltunk olyan sokáig, s a hála, hogy valahogy kikeveredtünk belőle. Óriási szerencsénk volt, mert olykor nagy szerencse, ha történik valami, ami már nekünk sem csúszik le.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!