Érzéketlenné válunk

Az élet arról is szól, hogy felnőtté válunk, és megtanulunk felelősséget vállalni magunkért, az életünkért. Megtanuljuk kezelni veszteségeinket, sikereinket és irányban tartani sorsunkat. Azt is tudjuk egy idő után, hogy érzelmi életünk fent és lentje teljesen normális, hogy olykor el kell engedni barátokat, szerelmeket, helyeket, kapcsolatokat. Hogy az élet változás, s mi ha akarjuk, ha nem, vele változunk.

- Már azt hittem, gondok vannak velem – meséli egy barátom. Az volt az érzésem, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki nem tudja értékelni az élet szépségeit, azokat a kapcsolatokat, amelyek a legtöbb embert boldoggá tesznek. Aztán rájöttem, hogy nincs gond velem, minden teljesen rendben van. Az egyetlen dolog, ami megrémít, csupán az, hogy annyira sok veszteség ért, hogy érzéketlenné váltam.

Mert az ember túléli az első nagy csalódást, a másodikat, a harmadikat és az ötödiket is. De egyre óvatosabban megy bele a következőbe. Egy idő után csak fél szívvel mer szeretni, hogy ne érje akkora fájdalom. Aztán már csak a szíve egy kis darabját teszi ki a csalódásnak, végül úgy érzi, hogy azt sem adja oda, mert annyi sem maradt.

- A szívem már nem képes érezni – folytatja – annyi fájdalom ért, hogy érzéketlenné vált. Tudod, olyan ez, mint a sportolóknál, mondjuk a focistáknál a sípcsont: megedződik és többé nem érzi a fájdalmat, én így vagyok a szívemmel. Az én szívem már nem tud érezni. Semmit, se jót, se rosszat. Mintha megnémult volna, szótlanul áll és néz bármi történjék is. Ennyi volt, eddig bírta a fájdalmat. Eltörött? Meghalt talán? Nem tudom. Igaz, hogy a szenvedésben megedződünk, de csak egy ideig, mert ha sokáig kell elviselhetetlen fájdalomban élnünk, egyszer csak feladjuk. S akkor tényleg nincs tovább. Szív nélkül nem élhet az ember, mert az nem igazi élet. Az csak olyan, mintha. Lélegzel, felkelsz, dolgozol, lefekszel, és kezdődik újra az egész. Nem érzel közben semmit, se szenvedést, se mást.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!