Nem szeretnék úgy tűnni, mint aki bort iszik és vizet prédikál, ugyanis az én életemben is volt olyan időszak (egyáltalán nem is olyan régen), amikor kicsit görcsbe rándult a gyomrom, ha valakinek a szülinapján a Fridays-t, a Hard Rock Cafe-t vagy egyéb amerikai étteremláncot kellett meglátogatnunk, mert már előre vizionáltam, ahogyan kínosan vihorászunk az asztal körül, miközben a felszolgáló mellénk guggolva érdeklődik a hogylétünk felől.

Azt hiszem, szürreálisabbnak ítéltem meg azt a jelenetet, amikor a személyzet egy kehely fagylalttal közelít az asztalhoz, miközben fals hangon a „boldog szülinapot”-ot énekli, mintha a Barátok köztben Tim Burton valamelyik karaktere sétált volna be a Rózsa Bisztróba elfogyasztani az aznapi első presszóját. Azonban az elmúlt hetekben kezdtem rájönni, hogy ezeknek bizony közük lehet a boldogsághoz.

Valahogy ez az egész dolog csak kicsiny országunkban, a kultúránknak és mentalitásunknak köszönhetően tűnik olyan idegennek. Mondjuk miért is ne lenne így olyan hétköznapok közepette, amikor az ember automatikusan hátrébb lép egy métert a buszmegállóban, ha egy idegen meg találja szólítani, hogy a menetrendről érdeklődhessen. A legtöbben azon szoktak méltatlankodni, hogy milyen szörnyű reggelente úgy munkába menni, hogy mindenki fapofával ül a metrón, mintha utálná magát és mindenki mást is maga körül, mégsem láttam még senkit sem széles mosollyal ott ülni, arra várván, hogy majd ő jobbá teszi a világot. Nem mondom, hogy New York-ban mindenki vigyorogva száll fel korán reggel a tömegközlekedési eszközökre, annál is inkább, mivel a hétfővel együtt járó mókuskerékbe való visszaugrás gyűlölete abszolút globális érzés lehet.

Azonban nagyon meglepő, hogy milyen jó érzéseket tud kiváltani a másikból, ha a mellette ülő megkérdezi, hogy milyen könyvet olvas, vagy a mellette álló megdicséri a táskáját vagy a cipőjét. Nem azért, mert rá akar mászni, nem azért, mert őrült, nem azért, mert körmönfontan információkat akar kiszedni belőle a lakhelyéről, hogy utána betörhessen hozzá. Egyszerűen csak azért, mert tényleg érdeklődik, és mert természetes az őt körülvevő emberekkel való kommunikáció. Mint ahogyan az is a mindennapi rutin része, hogy az emberek folyamatosan megkérdezik a másiktól, hogy „hogy van”, és szép napot kívánnak egymásnak a búcsúzásnál. Tudom, sokszor hallottam, sőt én magam is meg voltam győződve róla, hogy ez csak a felszínes amerikai társadalom biztos alappillére: fenntartani annak látszatát, hogy minden szuper és tökéletes. Ami a legmeglepőbb, hogy ennek a kívülről műanyag, instant boldogságnak az erőltetése egy idő után valóban természetessé, sőt jólesővé tud válni. Igenis szebbé teszi az ember napját, amikor kertvárosi részen sétál és a faleveleket házuk előtt sepregető lakók ráköszönnek, annak ellenére, nyilván sem előtte, sem utána nem látják többé egymást.

Valóban jobb érzés úgy belépni egy  étterembe, hogy az embert egy hostess fogadja – na nem az a váci utcai vendégvadász fajta – mosollyal az arcán köszönti, majd az asztalához kíséri. Viszont a hostess is jobban érzi úgy magát, hogy a már egy hónappal korábban asztalt lefoglaló vendég akkor sem próbál jelenetet rendezni, amikor már 30 perce kénytelen várakozni. És ha már a vendéglátásnál járunk… Otthon nem is tudom mikor kerülhettek bele a vendégek és vendéglátósok a „nem adok borravalót, mert nem jó a kiszolgálás – nem szolgálom ki jól, mert nem ad borravalót” ördögi körébe, de ennek eredménye biztosan nem jó egyik félnek sem. Nyilván az is rátesz egy lapáttal, hogy Magyarországon még mindig bevált szokás rengeteg helyen, hogy a tulajdonosok teszik zsebre a jattot, miközben a felszolgálók szemét nevetséges órabérekkel szúrják ki.

• boldogság életstílus életvitel gondolkodásmód részletek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!