Amszterdami hangulatok

Az idő még hűvös, a szél szinte harap, a fákon egyetlen rügy sem látható, olyan kopárak, mint tél közepén. De a virágágyásokban és a tenyérnyinél nagyobb zöld felületeken már feltűnően kelletik magukat a kikerics sárga, fehér és lila krókuszok, a tavasz első hírnökei.

Ahogy ballagok Amszterdam legöregebb temploma, az Oudekerk felé, megjegyzem, hogy még a lehelet is látszik a levegőben, de csakhamar elvonja a figyelmemet az egyik lerobbant, marihuána illatú kapualjból kilibbenő örömlány. Még dél sincs, valószínűleg hosszú volt az éjszaka, fáradt szemén elkenődött smink, pink parókája kicsit félrecsúszott, s kopott, rövidke műszőrme bundáját fázósan húzza össze magán, ahogy rám pillant. Szokatlan ez a kontraszt, ahogy az Öregtemplom árnyékában – mely Rembrandtot is „ismerte”, akinek felesége, Saskia is itt van eltemetve – teljes természetességgel virágzik a félvilági élet.

Szeretem Amszterdamnak ezt a hanyag, itt-ott megkopott, mégis romantikus hangulatát. Szeretem a csatornák jellegzetes tengerillatát, szívesen bámészkodom a tradicionális holland építészet gyöngyszemeit felvonultató grachtok (csatornák) partján. A házak előtt, a padok, korlátok mellett megszámlálhatatlanul sok ósdi drótszamár várja gazdáját; az az érzésem, ebben a városban több a bringa, mint az ember. A kirakatokból hol alulöltözött lányok, hol sárgálló, kerek sajtok, vagy más turistacsalogató árucikkek mosolyognak az emberre, engem mégis a lakóházak jellegzetes külseje fog meg leginkább. A vörös és fekete, keskeny, magas épületek, óriási, hófehér keretes ablakaikkal egységet és harmóniát sugároznak. Az ablakokon nincsenek függönyök, mert a múltban így ellenőrizték a csatornák partjain üzletelő férfiak asszonyaik hűségét. Az oromdíszes, kicsit kifelé dőlő házak teteje gyakran kampóval ellátott: ezen keresztül emelték be az emeleti lakásokba a bútorokat, mivel a folyosók túl szűkek voltak a szállításhoz.

A Rijks- és Van Gogh múzeumokat ezúttal kihagyom, hiszen azok egyenként is fél napos programot jelentenek, ehelyett inkább sétálok a legszebb csatornák, a Singel, a Prinsengracht, a Keyzersgracht, vagy a Herensgracht partjain. A Grachtengordel, vagyis a csatornaövezetet 1613-80 között épült, Amszterdam Arany Korszakában, s akik itt tudtak ingatlant venni, valóban vagyonosnak mondhatták magukat, itt lakni státuszszimbólumnak számított. Itt áll egyébként a Nyugat-indiai ház és az egykori orosz nagykövet rezidenciája – ahol még Nagy Péter cár is megszállt egy éjszakára, de itt találjuk az Anna Frank házat is. Mivel méretét tekintve hamar bejárható – ahogy a Rembrandt-ház, vagy a Hasis és Marihuána Múzeum is (ahol a kendert „az emberiség egyik legértékesebb nyersanyagaként” mutatják be, egyébként okkal) e kisebb gyűjteményeket rövidebb látogatások alkalmával is érdemes megnézni.

Amszterdami sétámat nem is tudnám hangulatosabb látnivalóval zárni, mint a Begijnhof. A belvárosban található csendes kis udvart alig lehet megtalálni: fehérre meszelt házak mögött rejtőzködik, s csak két kis átjárón lehet megközelíteni. A pázsitot itt is krókuszok borítják. A XIV. században alapított Beginaudvar a város legrégebbi részén található, így nem meglepő, hogy itt áll Amszterdam legöregebb faháza, a Houten Huys (1528) is. A beginák egy Németalföldről származó félig világi rend volt (nem tettek életre szóló fogadalmat Krisztus követésére), akik rászorulók ellátásából, oktatásból, vagy csipkeverésből, szövésből tartották fenn magukat. A rend a XIX-XX. századra megszűnt, de jellegzetes udvaraik, a beginázsok Hollandia és Belgium területén UNESCO Világörökségi védelmet élveznek. Az amszterdami Beginaudvarban ma egyedülálló nők élnek. Visszagondolva a délelőtti fáradt örömlányra az Oudekerk tövében, majd a Hasis múzeumra és végül a katolikus beginázsra, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a liberális város miért ilyen békés arculatú.

Etédi Alexa

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!