Attól a naptól kezdve, hogy akkor hirtelen megint eltűntél, mint Zrínyi a ködben, egyik napról a másikra, nem törődve, hogy mit okozol ezzel, napokon, heteken át próbáltam rájönni az okára, vajon megint miért? Majd csoda történt.

Mint amikor a macska pár hetes kalandozás után elfárad, és méltóztatik végre hazamenni, úgy te is hosszú idő után végre előkerültél. Csakhogy akkor én már azt éreztem, hogy elegem van, nem tudtad már a tüzet előhozni bennem, mert sajnos addigra már az összes gyufát kihúztad a dobozból…

Péntek este van, fekszem egy kád, forró vízben, kezemben egy pohár borral, relaxálok, és merengek. Merengek rajtad, rajtunk. Aztán egyszer üzenet érkezik, ránézek, és a pohár majdnem kiesik a kezemből, mert a kijelzőn a te nevedet olvasom. Kattogok, a kérdések a fejemben csak úgy zakatolnak. Megnyissam, válaszoljak? Jól van, egye-fene, lássuk mit is akarsz tőlem, ennyi hét után.

Igazából nem lepődtem meg, miután elolvastam az üzenetedet. A szokásos, csak picit visszafogottabban. Érezted, hogy most nem ronthatsz ajtóstul a házba, mert elég nagy a valószínűsége, hogy nem kicsit haragszom rád. Érdeklődsz a hogylétem felől, de tisztában vagyok vele, hogy ez csak a bevezető. A tartalom meg még csak ezután jön, a végét pedig már sejtem mi lenne, hisz te már akkor eltervezted, amikor rányomtál a küldés gomba a telefonodon, de arra nem számítottál, hogy minden könyv, és film egy hatalmas nagy csavarral ér véget…

Hagytam, hogy kibontakozz, érdekelt mi is lenne igazából a mondanivalód. Találkozni akartál, látni szerettél volna, mert hiányoztam neked, és tudtad, hogy megbántottál, hogy nem vagy egy könnyű eset, de nagyon rossz időszakon vagy túl, és sajnos a mi kapcsolatunk itta meg ennek a levét. Szerettem volna neked megmondani, hogy azért gratulálni szeretnék, mert bármelyik színházban megkaptad volna a mártír főszerepet, de hagytalak, hogy folytasd csak tovább a mesédet.

Nem hibáztattál, de kérted, hogy én se törjek feletted pálcát, mert elmondtad, hogy sajnálod, és hogy hiányzom neked, és most kerestél. Igazából magamat sem értem, miért nem az volt a válaszom, hogy: ” te is hiányoztál édes, és persze megértem, hogy hetekig fel se tudtad emelni a telefont, és küldeni egy rohadt üzenetet, amiben megkérdezed legalább, hogy élek-e még.” El kellett volna, hogy olvadjak 2 perc alatt, mint Micimackó a mézes csuprától, vagy mint a jégkrém a kisgyerek kezében, hiszen eszedbe jutottam, gondoltál rám, és rájöttél, hogy nem is volt olyan rossz, ha ott vagyok melletted. Persze kimondani nem merted, hogy elcseszted, de le merem fogadni, hogy igazából nem is gondoltad egy percig sem.

Arra viszont rájöttél, hogy unalmasak az esték, hétvégék nélkülem, hogy nincs, akihez hozzábújjál, aki megnevettessen, ha netán rossz napod volt, aki megfőzze neked a kedvenc ebédedet, aki nevessen a vicceiden, még ha azok nem is voltak annyira viccesek, aki támogat, és aki úgy szeret, és úgy fogad el amilyen vagy.

A baj csak az, hogy sajnos a mi könyvünkben a tartalom megváltozott. Már nem az a lány vagyok, akit megismertél. Számodra legalábbis már nem.

• elengedés kapcsolat lélekhangok szakítás vége viszony

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!