A lányról, aki legyőzte az anorexiát

Sok helyen olvasunk testképzavarról és betegségekről, amelyek megjelenhetnek az előbbi következményeként. Én testközelből tapasztaltam meg a barátnőm révén, mit tesz az emberrel, ha nincs kibékülve önmagával. Milyen az, ha valakire már „rossz ránézni”, hiszen szinte semmit nem eszik. Hogy milyen veszélyes lehet az anorexia.

Ma már úgy tudok vele erről (is) beszélgetni, mint egy egészséges nővel. De sosem fogom elfelejteni azokat az éveket, melyek során tehetetlenül, dühösen néztem végig, mit tesz magával, hogyan emészti fel nem csak belülről, kívülről is a betegség.

„Tudod, eleinte nem tapasztaltam semmi abnormálisat abban, ami megváltozott bennem. Olyan érzés volt, mintha uralnám a testem, a szellemem. Uraltam a szükségleteimet. Felsőbbrendűnek éreztem magam, azt éreztem, hogy másokkal ellentétben, akik esznek, én megálljt tudok parancsolni, én erős vagyok. Amikor már a szüleim is észrevették, hogy valami nincs rendben (súlyvesztés, menstruáció elmaradása, rosszkedv), elvittek a SOTE gyermekklinikájára, ahova 18 éves koromig kötelezően járnom kellett. De miután ezt abbahagytam, tovább kezdtem fogyni. Egy napon viszont édesapám kijelentette: nem tudok olyat tenni, ami megakadályozná őt abban, hogy pszichológushoz vigyen, mert ő ezt nem nézi tovább.

Hogy mit láttam a tükörben? Egy 42 kilós lányt, akire bár minden ruha bő volt, mégis biztonságban érezte magát. Biztonságban azért, mert nem kövér.
De amikor már a szüleim, a barátaim arcáról is sütött a fájdalom és a sajnálat, akkor kezdtem realizálni, hogy: B*zdmeg, mit csináltam?! Akkor már nem csak a környezetem akarta a változást, hanem én magam is. Borzasztó érzés volt, hogy már nem tudtam ki néz vissza rám a tükörből. Már csak meg akartam gyógyulni.”

Ma már egy egészséges, csinos fiatal nőt látok, mikor a barátnőmre nézek. De az anorexia nervosa az a betegség, amiből a betegek 20 százaléka nem épül fel. Ezért annak, aki hasonló problémákkal küzd, érdemes minél előbb elmennie egy szakemberhez, lehetőleg olyanhoz, akinek kifejezetten ez a szakterülete.

„Nagyon sokat számít az is, ha támogat a környezted, ha tudod, hogy nem hagynának cserben. Nagyon sok erőt ad, ha biztatnak.”

Bevallom, sokszor nem bírtam szó nélkül nézni, hogy egy alma az ebédje, vagy amikor egy percre sem ült le egész nap. Nem tudtam minden alkalommal kedvesen, bátorítóan azt mondani neki: Nem baj, így tovább, meg fogsz gyógyulni! Minden nap le tudtam volna üvölteni a fejét, hogy: Hülye vagy te, hát nem látod, mit csinálsz magaddal, neked a kórház kell ahhoz, hogy észhez térj? De utólag tudom, időre volt szüksége, amíg rájön, milyen lelki problémákat kell rendeznie magában a gyógyuláshoz. Örülök, hogy ha így, ha úgy, de mellette tudtam állni ebben az időszakban. És örülök, hogy ma már bármikor, lelkifurdalás nélkül elfelez velem egy egész pizzát.

Szalma Lili

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!