Még sosem jártam a Budapest Pride-on, mármint magán a felvonuláson. Nem mintha nem szerettem volna vagy ne lettem volna kíváncsi, egyszerűen csak sosem jött ki úgy a lépés. A sors viszont úgy hozta, részese lehettem a New York Pride felvonulásnak, és meg kell, hogy mondjam, rengeteg érzést és gondolatot mozgatott meg bennem.

„ - De, hogy... hogy futja egy inasnak minderre?

- Én nem vagyok inas!

- Hallottam, sajnálom. És most mihez kezdesz?

- Én úgy értem, nem inas vagyok, csak inasként dolgoztam. És már nem vagyok.”

Ez a párbeszéd a Csillagpor című filmben hangzik el a főszereplő fiú, Tristan és a szerelmének vélt lány között. Mindig is úgy gondoltam, hogy Tristan ezen kijelentése az egyik legfontosabb dolog, amit életünk során tudatosítanunk kell magunkban. Nem szabad és nem is lehet egyetlen tulajdonságunk, gondolatunk, vagy cselekedetünk mentén meghatározni azt, hogy kik vagyunk, függetlenül attól, hogy ez éppen a foglalkozásunk, a nemi identitásunk, a politikai nézetünk, az ízlésünk, a vallásunk, a bőrszínünk vagy a nemzetiségünk. Azért vagyunk itt a földön a többi ember között, hogy megtaláljuk, megértsük és elfogadjuk saját magunkat, azt remélve, hogy egy napon majd mások is megértenek és elfogadnak minket.

Én például heteroszexuális vagyok, magyar, nő, valakinek a gyermeke és remélhetőleg valakinek majd az édesanyja. Egyetemista vagyok és újságíró, diplomás, sorozatfüggő, a kutyám gazdája és a húgom nővére. Egy olyan ember, aki szeret valakit, és aki valakinek a szerelme. Nem tudnám kijelenteni, hogy mindezek közül csak az egyik vagyok. Én ez mind egyszerre vagyok, ezek a dolgok, amikkel le tudom írni saját magamat, mint ahogy azzal is, hogy kreatív vagyok és kitartó, lelkes és szenvedélyes, de sokszor bizonytalan, időnként lusta, néha hisztis, esetenként meggondolatlan. Viszont ez mind-mind én vagyok egyben, vagy éppen egyik sem, hiszen elsősorban ember vagyok. Nem szeretném, hogy valaha is bárki ezek közül csak egyetlen tulajdonság mentén határozzon meg, mint ahogy azt sem, hogy a hozzám közel állókat én miattam bélyegezzék meg.

Időnkét önkéntelenül is eljutok oda, hogy elkezdek kommenteket olvasgatni. A pride ellen a legnyomósabb érv, amit látni szoktam, hogy miért kell büszkének lenni a homoszexualitásra, senkit sem zavarnának, ha „otthon a négy fal között csinálnák a dolgaikat”, „bezzeg MI heteroszexuálisok nem mutogatjuk magunkat, nem vonulunk fel büszkeségből”. Valóban nem? Én minden áldott nap, amikor azzal az emberrel, akit a szerelmemnek nevezek, sétálok az utcán, kézen fogva, és akit közben meg is csókolok, büszke vagyok. Büszke vagyok rá, hogy mellettem van, hogy Ő van mellettem. Büszkén mutatom a világnak, hogy szeretem, és hogy Ő is szeret engem.

Nem gondolnám, hogy a pride, a magamutogatásról, botránykeltésről szól, vagy arról, hogy bárki is azt akarná hangsúlyozni, hogy ő más. Azt sem hinném, hogy „azt akarnák lenyomni a torkunkon”, hogy mindenki a világon meleg, biszexuális vagy transzgender legyen. Úgy láttam, hogy mindenki arra büszke, hogy ő valaki, aki meg tudja határozni saját magát, aki tisztában van jó és rossz tulajdonságaival egyaránt, és mindezekkel együtt tudja szeretni saját magát és a többi embert is.

Anyukám mindig azt szokta mondani, hogy érzésekkel vitatkozni nem lehet. Márpedig a szeretet és a szerelem érzések, emberi életünk során valószínűleg a legfontosabbak. Miért kellene ezt megmagyarázni? Miért kellene különbséget tenni az egyik és másik között, mi alapján mondhatjuk, hogy ez jó szeretet, ez pedig rossz? Miért kellene korlátok közé szorítanunk az egyetlen határtalan, feltétel nélküli dolgot, a szeretetet?

Én a New York Pride-on nem láttam és nem éreztem gyűlöletet, sem megvetést, mint ahogy szomorúságot és rosszallást sem. Boldogságot, örömöt és ünneplést láttam, összetartozást és összefogást.  Azt láttam, hogy emberek vannak együtt, ünnepelnek valamit vagy valakiket, de elsősorban saját magukat. Azt, hogy részesei lehetnek valaminek, ami csak a boldogságról és szeretetről szól, amit nem szeretnének önző módon megtartani, hanem inkább megosztanák az egész világgal.

A mesék, melyeket szüleinktől hallunk, és amiket gyermekeinknek adunk tovább, mind arról szólnak, hogy a szeretet és a szerelem mindent legyőz, innentől kezdve pedig nincs más dolgunk, mint abban bízni, hogy a tündérmesék időnként tényleg valósággá válnak.

• amerika érzések gondolatok new york pride utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!