Interjú Gantner Ádámmal 2. rész

Gantner Ádámmal szinte teljesen körbejártuk a virtuális társkeresés világát, azonban maradt még néhány megválaszolatlan kérdés. A siksze címet viselő kötet azonban természetesen tovább tágította mind a valódi, mind a virtuális, ám mindenképpen nagyon is izgalmas világot. Így most két kötet kapcsán beszélgetünk tanulságokról, valóságról, valódi és virtuális önképről.

Különbözhet a virtuális és a valódi identitás?
Rögvest az elején feladod a leckét. Nyilvánvaló, ha nem egyezik a valódi és a virtuális identitás, akkor ott bizony önértékelési problémák lehetnek, súlyosabb esetben skizofréniával állunk szemben, de ha a kérdés specifikusan az internetes társkeresésre vonatkozik, akkor még felmerülhet, hogy az adott személy, csaló, szofisztikátlan: szélhámos az illető. Az internetes társkeresőkön nagy hibába esik bele, aki valótlan állít magáról, hamis adatokkal dobálózik, mert a személyes találkozáskor minden apró hazugságra általában fény derül, aztán lehet mosakodni. A szerepjátékok felvétele, hamis szerepekben tündökölni, talmi dolog. Bukás borítékolható.

Helyettesíthet-e egy beszélgetés egy-egy facebookra
feltöltött képsorozat és az ahhoz fűzött kommentárok?
Tiszta szívvel állíthatom, hogy nem. Hiszen mi a facebook? Huszonegyedik századi ember virtuális játszótere, ahol a technika segítségével lásd photoshop, minden megszépíthető, a virtuális életünk nagyban kiszínezhető, esetekben köszönő viszonyban sincsen a valóság a virtualitással. Kommentek törölhetőek, javíthatóak, a feltöltött képsorozataink két kattintással a virtuális süllyesztőbe kerülhetnek, és ha nagyon sok felesleges energiával rendelkezünk, percek alatt a facen új, akár valótlan identitást kreálhatunk magunknak, ami szörnyű.

Mi a kibucban töltött korszak legnagyobb tanulsága?
A kibuci létet, az ott eltöltött időszakaimat, mindig az élet egyetemének szoktam aposztrofálni, amit minden fiatalnak csak ajánlani tudok. A kibucban egyhamar letörik a nagymellénnyel érkező önkéntesek szarvát, akik az otthoni ’panzió’ effektust megpróbálják átültetni a kibuci hétköznapokba. Lásd: anyám - apám - cselédeim minden téren kiszolgálnak. Na, ez a fajta mentalitás elképzelhetetlen egy kibucban. A kibucba, aki nem dolgozik, ne is egyék rigmus a jellemző, itt bizony ezt nagyon is komolyan veszik. Persze ne egy büntetőtábort képzeljünk el, hanem inkább egy olyan közösséget, ahol nem akceptálják az én központú, egoista, a „rajtam kivül mindenki hülye, és én mindenkinél mindent jobban tudok” hozzáállást.

Én hajdanán egy kifejezetten elkényeztetett budai ficsúrként érkeztem önkéntesnek egy kibucba, és bizony eleinte gyakran hiányát éreztem az otthoni védő buroknak, amiben felnőttem. Rengeteg konfliktusom, súrlódásom adatott, de idővel kénytelen lettem megregulázni magamat, amikor végre leesett, itt bizony nem Gantner Ádám körül forog a világ. És tényleg nem. Persze a fizikai munka is csodákra képes a még kiforratlan emberek jellemfejlődésénél.

Az előítélet vajon miből táplálkozik? A kényelemből?
Beidegződésből?
Talán a tudatlanságból, sok esetben családi örökségből, ami egyeseknél, olyan mélyen beleágyazott a zavart elmében, hogy azt képtelenség megváltoztatni, vagy elmozdítani a helyes irányban. Nyilván intelligencia, esetekben pozitív hatás kérdése, hogy az ember mennyire formálható, mennyire terelhető a másik ellenkező irányban. De, hogy ne csak mások felett ítélkezzek, én is megjártam a saját kanossza járásomat. Régmúltban, ha homofób nem is voltam, de negatív prekoncepcióimat rögvest felállítottam a melegekkel szemben, még azelőtt, hogy egyáltalán kontaktusban léptem velük. Két évvel ezelőtt megismerkedtem Steiner Kristóf barátommal és a párjával, akik egyhamar felnyitották a szememet, és 180 fokos fordulatot vetett a hozzáállásom a melegekkel kapcsolatban. A személyemet a már említett pozitív hatás érte, aminek következtében a lightos homofobiám egy csapásra a múltba veszett. Szerencsére.

Kettős identitás, ami megjelenik nálad, vagy egyetlen koherens kép két olvasata?
Ez jó kérdés. Nálam a saját filoszemitizmusom keveredik a saját antiszemitizmusommal. Önmagamat néha öngyűlölő zsidónak érzem, ami teljesen beteg, paradox dolog. Ha anyatejjel szívtam volna magamba anyai-apai ágról a zsidóságomat, kiegyensúlyozottabb ember lennék a megfelelő, helyes irányban kiforrt identitással. De mivel a sváb apai ágam próbált a saját irányába (jobboldali, sima jobb, semmi szélsőség, keresztény) irányba terelgetni, egyensúlyba tartani a mérleg nyelvét, ami inkább a zsidóság felé libbent elmém nyílásával, egyre nehezebb dolgom kerekedett, hiszen az apai ágam gyakran jutatta az eszembe: vér szerint csak fél zsidó lennék. És tényleg. De akkor melyik oldalra álljak? Hová adjam le a voksomat? Most akkor mi vagyok? Keresztény zsidó?

Eszedbe jutott-e utólag olyan fontos mozzanat,
ami kimaradt a kötetből?
Utólag nézve már nem szoktam minősíteni a könyveimet. Amikor leadtam a kéziratot abban a pillanatban azokat a mondatokat tartottam fontosnak, amik a kéziratban szerepelnek. Utólag könnyű lenne osztanom az észt a saját könyvemről, mit kellet volna még beleírnom, mi maradt ki a könyvből, ha akkor nem tettem, akkor most már nincs helye az esetlegesen kimaradt fontos mozzanatok hiányáról siránkoznom.

Fontos-e a virtualitás ott, ahol minden kimondott
szónak akár tripla súlya is lehet?
Nem tudom, mennyire vagyok hiteles ennek a kérdésnek a megválaszolására. Jómagam is facebook függő lennék, naponta legalább másfél két óra a napi facebook penzumom. És bizony a személyes mélybeszélgetések helyett, gyakran a kardinális magánjellegű problémáimat a facebookon oldom, beszélem meg. Gyorsabb, kényelmesebb, hiszen az alatt az idő alatt, amit előbeszélgetésre ’herdál az ember egy személlyel, az alatt a facen megoldom a fél életemet.

Bokros László

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!