Mikor az ablakunk zárva, sokszor a fény is alig szűrődik be rajta, eltakarja a függöny is, és talán olyan rég nem nyitottuk ki, hogy már a zár is elromlott, berozsdásodott rajta. Kinyitnánk, de olyan rég használtuk, hogy már azt is elfelejtettük, hogyan működik. Milyen érzés, mikor a szívünkkel is ezt tesszük?

Nyitnánk, de nem találjuk a kilincset. A csalódások, és a szerzett sebek, megdermesztették, bezárták, és olyan mélyen belénk ivódott az, hogy a fény, talán meg is vakíthat, hogy a legkisebb sugarakra is, félelemmel húzzuk le a redőnyeinket, mert ösztönösen ott él a tudat, egykor ez a csalogató fény, megégetett.

Talán egy ideig élvezzük, egy darabig biztonságot ad zárt életünk, függetlenek leszünk, és elszigetelődünk az érzelmeink elől, de aztán valaminek, vagy valakinek a hatására megváltozunk, és az addigi világképünk összeomlik, megremeg és a szívünk újra dobogni kezd a fényért szomjazva és már elhagynánk a remete lakunkat, de nem tudjuk, hogyan legyünk újra normálisak, akik képesek befogadóak lenni, nyitottak lenni, félelem nélkül.

Különös világban élünk manapság, kevés az olyan ember, aki ne védekezne valamilyen formában. Mindenki cipeli a saját keresztjét, és küzd a saját démonjaival. Közben a másikhoz, még sincs elég türelmünk, alig van bennünk empátia, hogy igazán megértsük, ő is csak ember, egy hozott múlttal, ő is csak küzd, ahogyan mi is. Mi már annyira sebzettek vagyunk, hogy számunkra az "igazi" kell, a tökéletes, aki teljes önmagában, és nem okoz még nekünk is, plusz terhet, vagy önmunkát. Csakhogy, az élet igazsága, hogy kapni csak azt kaphatjuk, amit mi is árasztunk önmagunkból.

Egy zárt szív, maximum egy olyan zárt szívet tud csak vonzani, mint ő maga. Aki nem tud szeretni, és nem tud szeretet sem kapni. Ahhoz, hogy a szerelem megérkezhessen hozzánk, nekünk kell előbb kinyitni rácsos ablakainkat, hogy jelezzük, - itt vagyok, készen állok rád - de ezt a lépést megelőzi az, hogy előbb önmagunk szeretetéhez kell visszatalálnunk.

Mikor csalódunk, és fájdalom ér, akaratlanul bezárkózunk, és nem csak a másikat, de igazából magunkat is hibáztatjuk,önostorozni kezdjük. Vajon mi hol rontottuk el, vagy miért voltunk olyan naivak? Miért voltam kevés, vagy éppen túl sok? Ez az önbírálat, ami sokszor csak a felszín alatt mardos, végül elvezethet oda, hogy már nem is merjük magunkat megmutatni, nem fogadjuk el azt, akik vagyunk, vagyis, már semennyire nem szeretjük magunkat. Mivel emberek vagyunk, és alapvetően vágyunk a szeretetre, ezért elkezdődik egy ördögi kör, a megfelelések táncában, hogy néha egy kis szeretetmorzsához jussunk.

Csalódásaink következtében, azt hisszük, hogy magunkat kell büntetnünk, mi nem voltunk elég jók egykor, és éppen ezért, félünk megmutatni a másiknak azt, akik vagyunk, mert már mi is elutasítjuk ezt az embert önmagunkban. Évekig is eltarthat, mire ráeszmélünk, hogy biztonsági játékunk csapdájából, nehéz a kiút, de nem lehetetlen, csupán meg kell tanulnod szeretni önmagadat. Ez pontosan annyit jelent: - Elfogadom, aki vagyok. Minden gyengeségemmel, minden félelmemmel együtt, elfogadom, hogy most ez vagyok. - A félelmeinket, soha sem legyőzni kell, hanem elfogadni, hogy jelen pillanatban ott vannak bennünk. Az elfogadása pedig, feloldja a hatását, mert már nem harcolunk ellene, nem hisszük, hogy legyőzhet, és megrémiszthet bármi, ami bennünk lapul. Már látjuk, és nem akarunk elmenekülni előle, nem akarjuk takargatni. De ez az állapot nem végleges, és ez nem minket határoz meg, ez csak egy emlék, a tudatban, ami addig tart fogságban, amíg rá nem nézünk, hogy ez bizony ott van.

• befogadás érzelmek lélekhangok szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!