Hogy honnan tudom, hogy „jól” szerettelek? Őszintén, mindig csak őszintén amennyire az ember szeretni tud, én úgy szerettelek Téged. Önzetlenül és minden feltétel nélkül. Vágytam rád és az érintésedre. Vártam, hogy rám nézz és lássam mosolyogni azokat a gyönyörű szemeid, ahogy mindig mosolygott mikor megláttál.

Emlékszem, hogy le sem vettem rólad a szemem és úgy néztem rád, mintha először vagy utoljára látnálak, mindennap. Úgy szerettelek ahogyan nem is tudtam, hogy szeretni tudok. Te voltál a másik felem és ha nem voltál mellettem ürességet éreztem. Olyan ürességet amiben, ha meghallottam a hangod azonnal libabőrös lettem. Alig vártam, hogy megcsörrenjen a telefonom és lássam a neved a kijelzőn. Rettegtem attól, hogy egy nap majd elveszíthetlek, amikor eltávolodtál tőlem, mindent megtettem, hogy újra mosolyogni és boldognak lássalak. Megadtam Neked mindent amit szerettél volna és még annál is többet. Nem azért mert elvártad, hanem azért mert én akartam, mert szerettelek meglepni. Szerettem Neked mindennap kimutatni, hogy mit is jelentesz a számomra. Mindennap vacsorával vártalak, mert tudtam, hogy hosszú és nehéz napod volt a munkában és tudtam, hogy örülni fogsz ha erre érsz haza. Nekem Te voltál a büszkeségem a mindenem.

Aztán egy nap már nem voltál boldog, már nem úgy néztél rám, ahogy én rád és sosem tudtad megmondani az okát. Én kezem lábam törtem azért, hogy újra és újra megpróbáljam megmenteni a közös életünk. Végül újra mosolyogtál és szerettél.. Egy ideig.. Majd eljött a nap, mikor azt kérted költözzek el. Erősnek mutattam magam, de belül ott és akkor összetörtem. Majd egy két nap múlva emlékszem, sírtam, hogy mennyire szeretlek és mennyire fáj ez nekem és neked is legördült a könnycsepp a szemedből, mert még szerettél. Megkérdezted, hogy akkor is elmegyek-e ha nem tetszik a lakás és életem legrosszabb igenje volt, mert Téged kellett ott hagyjalak. Téged, aki közel egy évig a legfontosabb volt Nekem, Téged akiért mindent megtettem, Téged akihez boldogan mentem haza mert tudtam, hogy vársz.

Ezután elhidegültél tőlem a következő pár napra, amit még együtt töltöttünk, de azt éreztem, hogy Te aki szeretett és én, aki szerettem, már csak idegenként szürke árnyékként éltünk és elmentünk egymás mellett. Mikor eljöttem, tudtam, hogy ez a vége és napokig csak sírtam az új lakásomban, hogy mihez fogok kezdeni, hiszen Te már nem vagy. Nem hallhatom már többé a hangod, a nevetésed, nem mondod Nekem többé, hogy szeretsz és én sem mondhatom már Neked, pedig még mindig szeretlek.

Nem voltál a legjobb társam mert nem tudtál úgy szeretni, ahogy szerettél volna. De én láttam az igazi éned, én láttam, hogy milyen ember vagy és én Téged láttalak az álarcod mögött. A mögött a maszk mögött amit felvettél az élettől kapott pofonok miatt, ami miatt rideg lettél és ami miatt falakat húztál közénk. Miért nem engedtél be rajta? Engem, aki csak a tiéd volt, Neked  és veled élt, aki a hibáid ellenére is szeretett. Innen tudom, hogy jól szerettelek.

De remélem egyszer megtalálod a boldogságod és remélem én is megtalálom. De azt tudd, hogy ha az idő elteltével egyszer összefutnánk a közértben ugyanolyan csillogó szemekkel fogok rád nézni, úgy mintha újra utoljára látnálak. 

A cikket írta: Molnár Szabina

• elengedés szakítás szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!