Idővel fakulnak a képek és a hangok, de még sokszor felsejlenek a gesztusaid és az illatod. Néha olyan, mintha még mindig velünk lennél, aztán mintha csak egy röpke álom lett volna minden Veled töltött év. Még mindig naponta eszünkbe jutsz, de legalább már nem olyan szívbemarkoló minden egyes alkalom. Habár nem érinthetünk meg, és soha többé nem hajthatjuk mellkasodra a fejünket, de reméljük tudod, hogy örökké szeretünk Téged.

Azt mondják, akkor válik valaki igazán felnőtté, ha már nem élnek a szülei. Nem gyerek többé, nincs aki hétvégenként ebéddel haza várja, akinek a vállán elsírhatja a bánatát, és aki szeretetteljesen megoldaná helyette a problémáit. Mert a szüleink a legbiztosabb pontok az életünkben. Ha ők nincsenek, mi sem vagyunk, ha nem ők nevelnek minket, most ki tudja, hol tartunk. Sokan vagyunk, akiknek korán kellett felnőniük...

Hat éve már, hogy nem vagy köztünk. Az élet ment tovább, és csak még távolabbra taszította tőlünk azt a márciusi éjszakát. Egyfajta, mintha csak most történt volna és a milyen régen már furfangos keszekuszasága uralja a lelkünket. Túl sok minden történt, amit Te már nem láttál. Vagy ha láttál is, amiben mindnyájan bízunk, akkor reméljük büszke vagy ránk. A lehetőségekhez mérten talpra álltunk, átalakultunk és újraterveztünk, de még így sem pótolhatja semmi azt az űrt, amit ajándékba itt hagytál nekünk. De hogy is ne lenne bennünk ez a tátongó üresség, hogyha Te voltál a legcsodálatosabb ember, akit az élet adhatott.

Gyakran kimegyünk a temetőbe, hogy kicsit csendben Veled lehessünk, Rád emlékezzünk. Felidézzük mindazt, ami még megmaradt nekünk. Mert sajnos idővel fakulnak a képek és a hangok, de még sokszor felsejlenek a gesztusaid és az illatod. Néha olyan, mintha még mindig velünk lennél, aztán mintha csak egy röpke álom lett volna minden egyes Veled töltött év. Még mindig naponta eszünkbe jutsz, de legalább már nem olyan szívbemarkoló minden egyes alkalom. Amikor pedig álmainkba férkőzöl, azért imádkozunk, hogy a legszebb arcodat mutasd nekünk. Mintha nem is lettek volna azok az átkozott kórházi hónapok, azok a kegyetlen, de reménnyel teli napok, amikor egymásban tartottuk a lelket és a legmélyebb hittel hittük, hogy még nem lehet vége. Sosem beszéltünk róla, de azt akarom hinni, hogy a legeslegutolsó percig Te sem adtad fel.

Sajnos a kommunikációnk azóta kissé egyoldalú lett. A kezdeti némaságunkat felváltotta a közös, nyílt emlékezet. És már nem is mindig sírunk, ha felemlegetjük a neved. Kivéve persze most; csak úgy potyognak a könnyek. Az okosak azt mondják, idővel majd biztosan jobb lesz. A szekrényedhez még mindig nem nyúltunk, pedig már többször elterveztük. Mintha csak azt várnánk, hogy nagy mosollyal az arcodon újra behahózz a bejárati ajtón, ahogy mindig szoktál, és birtokba vedd a konyhát. Bárcsak úgy tudnék főzni, ahogy Te! Az étkezőasztalnál is megőriztük a helyed. Néha elképzelem, milyen lenne az élet újra Veled. Hidd el, magad is meglepődnél, milyen önállóak lettünk. Sajnáljuk, hogy régen keveset segítettünk, túlságosan ripszropsz voltál, mi pedig elkényelmesedtünk.

Habár nem érinthetünk meg, és soha többé nem hajthatjuk mellkasodra a fejünket, de reméljük tudod, hogy örökké szeretünk Téged. És ahogy egyre inkább úgy nézünk ki, mint Te - persze egy-két vonásunkban még mindig Apáé a főszerep - , úgy köszönsz vissza ránk a friss fényképeken. Legfőbb célom, hogy ha majd eljön az ideje, olyan csupaszív és odaadó édesanya legyek, mint Te, mert akkor tudom, hogy a gyermekeim boldogságban nőnek fel.

Habár időnként meg-megszakad a szívem és úrrá lesz rajtam a félelem, hálával tartozom, hogy nekem adtad mindazt a huszonkét évet, amihez fogható sokaknak egyáltalán nem adatik meg.

• anya család elengedés emlékek emlékezz rám

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!