Tolsztojtól olvasom a „Háború és Béke” második kötetét, amiben szintén megtalálható ez a téma. Hogy honnan vesszük a jogot arra, hogy megítéljük a másik embert? Hogy honnan vesszük a jogot arra, hogy eldöntsük, hogy ami nekünk rossz, az a másik embernek is ugyanolyan rossz? Mi jogosít fel arra minket, hogy másokról ítéletet mondjunk? A hatalmunk, az anyagi helyzetünk, vagy az, hogy férfinak születtünk-e?

Hajlamosak vagyunk alanyi jogon megmondani a véleményünket másokról, és még hajlamosabbak vagyunk elvárni azt, hogy mások olyanok legyenek, mint mi, miközben fordított helyzetben azon vagyunk, hogy senki másra ne hasonlítsunk, csak és kizárólag saját magunkra. Az emberiség önmagának a legnagyobb oxymoronja. (Emlékszem, hogy volt Danny DeVitonak a „Reneszánsz ember” című filmje, 1994-es filmről beszélünk, még kislány voltam, amikor láttam, de imádtam, és a mai napig, amikor kimondom, leírom, hogy oxymoron, ez a film jut eszembe róla. Ez csak egy rejtett kultúra ajánló. – a szerk.)

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a mi boldogságunk egyenesen arányos a másik személy boldogságával. Elfelejtkezünk néha arról, hogy ami nekünk örömet okoz, az nem biztos, hogy a másiknak is. Ami a másik embernek mosolyt csal az arcára, az nem biztos, hogy nekünk is akkora vidámságot nyújt. Nagyon sokszor evidensnek vesszük, hogy amit mi érzünk egy adott helyzettel vagy dologgal kapcsolatban, úgy érez a másik fél is, majd amikor kiderül, hogy ez nem egészen van így, akkor meglepődünk, hogy mégis hogyan lehetséges ez. S általában, itt kezdődnek el a bonyodalmak a két fél között: amikor kiderül, hogy nem éppen úgy van valami a másik részről, ahogy mi azt elvárnánk, vagy amit a másik várna el tőlünk, és hogy ennek a két elvárásnak mennyire nincsen közös nevezője. Ez egy teljesen egészséges kapcsolatban is fennálló helyzet lehet, nem feltétlenül csak a bántalmazott kapcsolatokra igaz, hiszen nincs olyan, hogy fekete vagy fehér. Minden attól függ, hogy mi magunk hogyan állunk az adott szituációhoz, hogy mi magunk mit és mennyire engedünk meg a másiknak, de saját magunknak is. Hogy hol húzódik a határunk, és ezt mennyire tisztán kommunikáljuk már a kapcsolat legelejétől kezdve a másikkal. Ha két ellentétes erő kerül össze, vagy valamiben nem egyezik meg a másik féllel a véleményünk, és ezt kimerjük mondani hangosan is a másiknak, onnantól kezdődik el a valódi közös kapcsolatunk. Onnantól számítható egy kapcsolat kapcsolatnak, amikor nem hallgatunk semmiről sem többé csak azért, hogy megtartsuk a másik embert. Amikor nem a hallgatásunktól függ a másik szeretete az irányunkban, hanem tényleg azért vagyunk együtt, mert önmagunk tudunk lenni.

Ha megkérdezzük az embereket, hogy mi a legfontosabb egy kapcsolatban, akkor kilencvennyolc százalékuk az első három tényezőbe biztosan belevenné a kommunikációt is, mintha az természetesen adott lenne, és magától értetődő. De 98%-ból csak 52%-ék lenne az, akiknek tényleg magától értetődő, akik tényleg a gyakorlatban is használják, akiknek tényleg evidens, hogy mindent kommunikálnak a párjuk felé-, illetve mindent megbeszélnek egymással.

És az a 98%-ék nem hazudna, amikor azt mondaná, hogy a kommunikáció az egyik legfontosabb elem egy jól működő kapcsolatban. Egyik részről tényleg mindenki tisztában van vele, hogy beszélgetésre szükségünk van ahhoz, hogy minden működjön a párunk és köztünk, vagy épp a családtagjaink és köztünk, illetve a baráti társaságunk és köztünk. Ez tiszta sor, hiszen, ha nincs kommunikáció, akkor mi van a felszínen kívül? Ebből kiindulva, mindenki, kivétel nélkül, fontosnak tartja a kommunikációt, de nem olyan egyszerű a gyakorlatban is mindig eszerint cselekedni. Nem könnyű mindig kiállni magunkért, és nem csak bólogatni, hogy a másik megnyugodjon. Nem könnyű nemet mondani arra, amire szívünk szerint nemet mondanánk, de közben az van bennünk, hogy a másik szeretné és nem akarjuk megbántani. Nem könnyű elmondani az ellenkező véleményünket a másiknak, ha előre látjuk, hogy vitatkozás lesz belőle, s főleg akkor nem könnyű vállalnunk ezt, ha az előző kapcsolatainkban, a múltunkban épp azért ért minket a legtöbb bántás és kritika, mert „állandóan” hangot adtunk a saját hangunknak. Tehát attól, hogy tudjuk mi a helyes, még nem biztos, hogy aszerint is tudunk élni. De saját magaddal mennyire tudsz jelen pillanatban együtt élni?

Bárhol vagy most, nézz bele egy tükörbe-, egy üveg felületbe, és kérdezd meg magadtól, hogy mennyire vagy egy 1-10-es listán elégedett önmagaddal?

• Mi az, amit önmagadban, önmagadon nem tudsz elfogadni? Miért nem?
• Mennyire határozza meg a saját elfogadásodat az, hogy mások mit mondanak rólad, hogy mások hogyan látnak téged?
• Volt már olyan, hogy egyszer valaki rosszakat mondott a hátad mögött, és te nem ültél vele megbeszélni, hanem csakazértisból, hogy megmutasd neki, te is elkezdtél róla beszélni a háta mögött?
• Melyik jellemző a párkapcsolatodra jelenleg: mindent elmondasz a párodnak, vagy szerinted nem kell minden apró-cseprő gondolatot elmondani a másiknak?
• A kapcsolataid elején egyértelműen megmutatod a saját határaidat, vagy inkább az a személy vagy, aki hajlamosabb arra, hogy a másiknak szentelje magát? A másik lesz fontosabb önmagadnál.
• Mi történik akkor, ha valaki átlépi a belső határodat, ha valaki olyat tesz, ami nem fér össze az elveiddel? Megmondod neki, vagy azonnal kilépsz abból a kapcsolatból?
• Szerinted mi az három tulajdonság, ami a legfontosabb ahhoz, hogy kapcsolat hosszútávú legyen és jól működjön? S ha 1-10ig pontoznod kéne ezt a három szót a saját eddigi kapcsolataidban, hogy hogyan jelentek meg, akkor hány pontot kapnának?

• önelfogadás önismeret önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!