Nélküled
- 2017. május 11.
-
Mounaji Barbi
- Komment
Nem ismerem az életet nélküled. Nem ismerem az ismeretlent, csak félek, mert már nem vagy itt velem. Nem vagy itt, hogy vezesd a kezem. Így éljem az életem tovább, nélküled?
Vasárnapi begubózások, a takarónk alá, a filmjeink és a pöttyös bögréd. A szívemmel együtt dobozoltam be, miután szótlanul elmentél. Mert nem akarom érezni. Nem akarok több tőrdöfést, amit az érzés okoz, ha arra gondolok nem vagy itt velem. Te, aki a minden voltál nekem. Jelenleg kijelenthetem, hogy teljes tagadásban vagyok az élettel. Köszönöm, de ez így jó nekem. Igen, ismét egy önbecsapás. Hisz csak ez maradt meg nekem…
Nem tudom, hogy látsz-e engem, de én sokszor gondolok rád. Még most is érezem, ahogyan végigsimítod az arcom minden egyes álmos reggelen. Még most is látom a szemedet, és a szád, miközben mosolyra húzódik mindig, minduntalan. Én pedig heves szívdobogással nyúlnék át az idő tükrén, hogy csak még egyszer utoljára láthassalak… igen.
Emlékszel, amikor először csókoltál meg, én elnevettem magam zavaromban. És te úgy néztél rám, mintha abban a szent pillanatban nyílna meg a föld alattunk. És emlékszel, volt, amikor annyira sírtam, amiért veszekedtünk, hogy nem láttam az utat sem vezetés közben. Emlékszel, hogy a hajnalokban mindig megígérted, velem leszel örökké. Reccsen az üvegpohár a kezeim között, a fájdalom csak egy újabb tőrdöfés. Látni akarlak, hogy veszekedhessek veled. Hogy az arcodba üvölthessem, hazudtál nekem. Hazudtál és becsaptál, mert nem vagy már velem. Hát hol marad az örökké? Elmentél, és a közös életünk némán múlt el.
Éjjelente felriadok és kereslek magam mellett, keresem újra meg újra a kezeidet. A könnyek, csak némán folynak végig az arcomon, miközben belül dübörög az ordító fájdalom. Elfogyott a levegő, üressé vált a tér. Egyedül betölteni, ugyan mit is ér? Tudom majd jobb lesz, idővel jobb lesz. Nyugtatom magam, ismét ezen a fájdalmasan magányos éjszakán. Az emlékeink képkockái azonban nem homályosodnak, te bennem élsz már tovább.
Szólj hozzá a cikkhez