Számtalan pillanat volt, amikor úgy éreztem, hogy meg akarok felelni a szüleimnek, hogy a legjobbat lássák bennem, ne csak egy gyereket, aki nem gondol semmire, ami a jövőt illeti, a páromnak, hogy egy-egy kósza dicséretet erőszakoljak ki belőle, a testvéreimnek, akik egyetemet végeztek.

Arra vágytam, hogy elismerjék, amit véghez vittem. Hogy kapjak bátorító szavakat, amik előre visznek, hiszen annyi mindent tettem, amit néha még saját magam sem hittem el. Elvégeztem a tanfolyamot, amelyet a legnehezebbnek véltem a világon, mellette dolgoztam, és sokszor telt be a pohár olyan szinten, hogy mikor az órák után este kilenc órakor hazaértem sírva feküdtem le az ágyra, hogy ELÉG. Én ehhez kevés vagyok.

Nem bírom ezt tovább. Én nem így terveztem, én egy részmunkaidős állást kerestem, ebből lett végül teljes munkaidős, és heti háromszori tanítás, mellette az otthoni tanulás. Néha csak ültem a padban, a gondolataim mintha szépen lassan abbamaradtak volna, az agytekervényeim leálltak. Fogalmam sem volt, hogyan tudnék figyelni, hisz a tanár hangja egyre halkabbá és halkabbá vált, a látásom fátyolos lett, majd végül teljesen eltűntek a neszek, a zajok, a külső ingerek. Talán elbóbiskoltam egy zagyva pillanatra. Közben a kósza gondolat ott volt a fejemben, csinálnom kell, elvégre is én vállaltam.
Számos esetben kérdeztem meg magamtól, hogy nekem miért kell mindig kétszer annyit küzdenem, mint a többi embernek. Miért kell mindenért szenvednem?

Miért nem lesz egyszer könnyű végre nekem is?
Hallottam, ahogy a szüleim beszélgettek a két diplomás nővéremről, hogy mennyire fantasztikus, hogy ők sosem adták fel, csak haladtak előre. Imádtam mind a kettőt, viszont késként szúrt belém a felismerés, hogy rólam sosincs szó. Irigykedtem. Én csak a legkisebb voltam. „Sodródik szegény az árral, nem tudja, még mihez kezdjen”.

Könyörgöm, senkinek nem jut eszébe, hogy én nem mehettem volna csak úgy egyetemre, hogy tovább gyerek maradhassak? Senkinek nem jut eszébe, hogy megtettem volna, de az én közgazdasági szakomon a ponthatár az egekben volt, nekem meg hiányzott még néhány, hogy elérhessem? Nekem már senki nem tudott pénzügyi támogatást nyújtani. Már tizenkét éves koromban fel kellett nőnöm, hisz olyan helyzetek álltak be, amelyek hatására egyedül maradtam egy időre az édesapámmal, aki semmit sem tudott a háztartásról. Rengeteget voltam egyedül gyerekkoromban. Rengeteg sérelem gyülemlett fel bennem. Miért nem kérdezi senki, hogy hogyan éltem ezt meg?

• elismerés lélekhangok önismeret önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!