Múltbeli sérüléseink, melyek megnehezítik a boldogságot

Akiknek a világot egy nagy, félelmetes, küzdelmekkel teli helyként állították be, ami nem az örömök, a boldogság megéléséről is szól, ők nehezen oldódnak fel egy kapcsolatban és sokkal jobban ragaszkodnak a bármi áron való biztonságérzethez. A gyermekkori traumák, verbális erőszak, az érzelmi, fizikai bántalmazás, később a negatív élettapasztalatok, szakítás, válás, az alkalmatlanság, kirekesztettség érzése folyamatosan, rétegről, rétegre rakódnak lelkünkre az évek során. Az önbizalom azonban nem szerencse kérdése, nem kiváltság, vagy szupererő, ami csak keveseknek adatott meg. Az önbizalom olyan képesség, melyet kisebb vagy nagyobb erőfeszítéssel bárki elsajátíthat, vagy ha elveszett valahol, visszahozhat az életébe. Az önbizalommal kapcsolatban nem az a kérés, hogy van-e, hanem sokkal inkább az, hogy hol veszett el, és miért nincs. Egy torz tükör előtt állunk, ami folyton ismételget, hogy „nem vagy elég”, „úgysem fog sikerülni”, és lassan hiszünk a tükörnek, elhisszük a negatív, torz mantrát, és egy idő után már csak azokat a dolgokra figyelünk, amelyek ezeket az állításokat erősítik.

A múlt megérthető és segítséggel feldolgozható. Önismerettel, önszeretettel, tudatossággal elutasíthatjuk a mérgező örökséget, és eldönthetjük, hogy mától más úton járunk, határokat húzunk, és nem aggódunk, nem szorongunk, hogy eleget nyújtunk-e. Többé nem a szüleink mintája alakítjuk kapcsolatainkat.

Aki gyermekként állandó bizonytalanságot, gyanúsítgatást tapasztalt meg a szüleitől, annak ez az érzelem beépül a zsigereibe. A felnőttként megélt folytonos féltékenység kialakulhat gyermekként átélt testvérféltékenységből, de visszavezethető a fent említett önbizalomhiányra is, amikor egy önleértékelő ember nem tartja magát elég jónak a másik számára, és a gátlásaiból, félelmeiből adódóan feltételezi a hűtlenséget. Az a felnőtt, aki gyerekként nem tapasztalta meg saját értékét, abban mindig ott bujkál majd az alkalmatlanság élménye, és megfelelési vágy, párkapcsolati függőség lesz a keresztje.

Párkapcsolatainkban ösztönösen az „ismerős érzést” keressük, tévesen olyan partnert választunk, akivel újraélhetjük azokat a gyermekként megélt traumákat, játszmákat, sérelmeket, zaklatottságot melyek oly gyakran megnyomorítottak érzelmileg. Szüleink mintája mélyen gyökerezik bennünk, beépül a zsigereinkbe, és ezt keressük felnőtt kapcsolatainkban, még akkor is, ha ezek az ismerős érzések, a vélt biztonság épp fájdalmas, és hamis. A múlt azonban megérthető és segítséggel feldolgozható. Önismerettel, önszeretettel, tudatossággal elutasíthatjuk a mérgező örökséget, és eldönthetjük, hogy mától más úton járunk, határokat húzunk, és nem aggódunk, nem szorongunk, hogy eleget nyújtunk-e. Többé nem a szüleink mintája alakítjuk kapcsolatainkat.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Király Eszter

A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükröt önmagunkról. Megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány mindig jéghidegen fog arcul csapni. Belenézni abba a tükörbe, amit a társad tart neked mindig nehéz. Elfuthatunk a saját tükörképünk elől, és megpróbálhatunk olyan látványt találni, ami megfelelő, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne. A tükröt dühödten, össze lehet törni, de eljuthatunk olyan szintekre, ahol képesek vagyunk önkritikával, önismerettel szemlélni a gyengeségeinket, így a kapcsolatunk réseit, hibáit is. Ebben a felismerésben, és fejlődésben segítek az írásaimmal. Cikkeim a párkapcsolati témákon túl érintik a női-férfi szerepegyensúly fennmaradásának, és a hagyományos értékek megőrzésének fontosságát is.